Új szenzorokkal a versenyképesebb gazdaságért

Október végén Lewis Hamilton megszerezte pályafutása ötödik világbajnoki címét. A Forma–1-et messzebbről követő olvasók legyinthetnek a hírre, mondván: egy tehetséges pilóta és a legjobb autó együttesen egyenes út a sikerhez. De vajon tényleg csak ennyiről van szó? Aligha. Korunk autósportja komplex csapatmunkává vált, ahol egy-egy győzelemhez a mérnökök, a pilóta, a csapattagok és a stratégiát kialakító csapatvezetők összehangolt tevékenységére van szükség. Míg az utóbbiak a hetvenes években legfeljebb egy stopperrel a kezükben szorítottak a sikerért, ma a monitorok előtt ülve, a versenyautóból érkező adatok tömkelegét értékelve folyamatosan alakítják a stratégiát. Ez az a pont, ahol a Forma–1 világából érdemes visszalépni a gazdasági elemzés területére.

A Forma–1-hez hasonlóan a világgazdaságban is éles verseny zajlik az országok, illetve a kisebb vagy nagyobb méretű vállalatok között. E verseny kulcsszava a versenyképesség. Azon gazdaságok, amelyek az általuk előállított termékeket és szolgáltatásokat sikeresebben képesek értékesíteni, gyorsabban fejlődnek, míg a többiek lemaradnak. Természetesen a sikerhez vezető út sohasem egyértelmű, így e két csoport tagjai a történelem során folyamatosan változtak. A 17–18. századig a földrajzi adottságok és a nyersanyaglelőhelyek alapvetően meghatározták egy-egy birodalom versenyképességét. Ezt követően az ipari forradalom vívmányai felértékelték a fizikai tőke és a munkaerő jelentőségét, míg a 20. századdal a szervezési eljárások és az intézmények szerepe növekedett. Az 1970-es évektől a számítógépek tömeges elterjedése már a technológiavezérelt növekedés időszakába vezetett, ami korunkban a robotok, a mesterséges intelligencia, a digitalizáció és a platformalapú megoldások megjelenésével minden korábbinál gyorsabb és jelentősebb változást hozhat majd az életünkbe.

A versenyképesség fejlődésével párhuzamosan fokozatosan jelentek meg a versenyképességi indikátorok és rangsorok is. Ezen felmérések azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a korszakot meghatározó növekedési tényezők alapján értékeljék egy-egy gazdaság versenyképességét és ezáltal fejlődési lehetőségeit is. Bár a rangsorok elkészítésének módszertanát időről időre komoly kritikák érték, ám így is a média- és a politikai viták gyakori hivatkozási alapjaivá váltak. A legemlékezetesebb kritika az idei év közgazdasági Nobel-díjasához, Paul M. Romerhez fűződik, aki a rangsorok manipulálhatósága miatt távozott az egyik legismertebb versenyképességi rangsort készítő szervezet vezető közgazdasági tisztségéből.

A versenyképességi mérőrendszerek számára a legnagyobb kihívás a jövő növekedését meghatározó faktorok azonosítása. Gyakori probléma, hogy múltbeli sikeres növekedési modelleket viszonyítási pontként használva szeretnék megítélni a jövő lehetőségeit. Olyan ez, mintha a versenypályán a pilótánk mindvégig a visszapillantó tükörből vezetve próbálna meg előzni és nyerni. Nem sikerülhet. Különösen olyan gyorsan változó világban, mint amilyet a 21. század teremt.

Fontos, hogy a Forma–1 mérnökeihez hasonlóan a gazdaságpolitika alakítói is állandó és széles körű visszajelzést kapjanak a gazdaság fejlődési pályáját meghatározó jellemzőkről. Korunkban egyre jobban felértékelődik a kreativitás, a digitalizáció, a hálózatosodás, az adaptációs képességek és az ezeket meghatározó intézmények szerepe. A versenyképességhez a reformok gondos tervezése mellett a monitoringrendszereink folyamatos ilyen irányú fejlesztése is szükséges. Olyan szenzorrendszerre van szükségünk, amely azonnali beavatkozást tesz lehetővé, ha letérünk a fenntartható felzárkózást biztosító pályáról. A fejlesztések e tekintetben már a világ számos pontján elindultak. Érdemes minden eredményt éberen figyelni.

Virág Barnabás,

az MNB monetáris politikáért és közgazdasági elemzésekért felelős ügyvezető igazgatója