Vajon sikeres a magyarországi biztosítási szektor? Egy evidens kérdés – rendszeresen fel kell tegyük, hiszen közös érdekünk a siker –, amelyre a válasz már jóval kevésbé evidens. Különösen akkor, amikor olyan drasztikus változások történnek a biztosítók alapvető működési környezetét meghatározó növekedési, inflációs és befektetési kilátások frontján, mint manapság. Amelyet a brüsszeli szankciók negatív gazdasági hatásai, valamint az erre adott gazdaságpolitikai reakciók tovább tetéznek Európa-szerte. Természetesen pozíciója, nézőpontja, érdekei mentén mindenkinek más és más a válasza.
Pedig jó lenne egy közös értelmezés, amely az alapja lehet a közös válaszoknak. A közös válaszokból pedig közös cselekvés fakadhat. A számok világában nincs kegyelem – fogalmazott egykoron Bulgakov –, hívjuk hát segítségül azokat a kérdés megválaszolásához!
A felszín az idei év első feléig tetszetősnek tűnhetett. Az ügyfelek bíznak a biztosítókban. Kevésbé, mint a rendőrségben és a bíróságokban, és nagyjából úgy, mint a bankokban. A termékekkel elégedettek. Leginkább a baleset-, az élet- és az egészségbiztosítással, de mindegyik terméktípus kifejezetten jól szerepel a felméréseken.
A díjbevétel – 2021-ben 1330 milliárd forintot elérve – majd egy évtizede (a válság utáni békeévek) folyamatosan nő, az adózott eredmény meghaladta az előző válság előtti szinteket.
A tőkefeltöltöttség megfelelően magas, a szektor biztonságosan üzemel. Akkor mi a gond? Van itt gond egyáltalán?
Először talán érdemes hátrébb lépni eggyel, és közösen átgondolni, mi is a biztosítási szektor társadalmi küldetése. Merthogy van neki. A nyilvánvaló gazdasági szerep mellett a nemzeti kockázatközösség megteremtése és működtetése. A biztosítás a kis valószínűséggel bekövetkező nagy kár ellen védi az egyént, a vállalatot, a közösséget. Amelyek ha minél „biztosítottabbak”, az annál jobb. Másrészt a források gyűjtésén és fialtatásán keresztül segít az elmúlt évtizedben egyébként látványosan megnőtt pénzügyi képzésében, a nyugdíjfelkészülésben, a nemzeti öngondoskodásban.
Vajon jól állunk, ha ezeket a szempontokat vizsgáljuk? Nem igazán, sőt! A biztosítási díjbevétel és a hányadosaként kifejezett penetráció, azaz a nemzet „biztosítottsága” a maga 2,5 százalék körüli értékével (az élet- és a neméletüzletág ezen nagyjából fele-fele arányban osztozik) képtelen emelkedő pályára állni, és mindössze a harmada a nyugat-európai szintnek, de régiós összehasonlításban is a sereghajtók között vagyunk. Bő egy évtizede ez a szám még bőven 3 százalék felett alakult.
Gyenge penetrációs képet fest fel, ha a biztosítási szerződések összesített, illetve egy főre (gazdaságilag aktívak) jutó számát vizsgáljuk. Ugyan az összesített biztosításiszerződés-állomány több mint 2 millióval, 14 millió fölé nőtt az elmúlt tíz évben, eközben a gazdaságilag aktívak száma is jelentősen emelkedett, 4,2 millióról csaknem 4,9 millióra.
Így a képlet, miszerint egy gazdaságilag aktív magyarra nagyjából három biztosítási szerződés jut, nem vagy csak nagyon minimális mértékben – egyébként pozitív irányban – változott.
Viszonylag gyengén muzsikál a szektor a nemzeti öngondoskodás terén is. Ma mindössze minden második, gazdaságilag aktív magyarnak van rendszeres megtakarítást biztosító életbiztosítása/önkéntes nyugdíjpénztári szerződése, miközben évtizedekkel ezelőtt sokkal magasabb számokat láthattunk. Csökken az ebben a formában felhalmozott lakossági vagyon GDP-arányosan, mindössze 7,25 százalékot ér el, ráadásul a többi hosszú távú vagyonfelhalmozási eszközkategóriával összehasonlítva is visszaszorulóban van, a részaránya mindössze 6,4 százalék. Ha meg akarjuk védeni a családokat, akkor a famíliák pénzügyi biztonságát ezen a téren is meg kell teremteni.
Jó-jó – mondhatnánk –, de legalább hatékony a szektor, nem? Hát bizony a kép ezen a téren is vegyes. Bár látszanak örvendetes trendek – a közvetítői piacon zajlik egy óvatos konszolidáció és a szerzési költségek díjbevétel-arányos mértéke is minimálisan csökken –, az átfogó költséghatékonyságban még lenne hová fejlődni. A szektor költséghányada 29,3 százalék volt 2021-ben, és ebben jelentős elmozdulás az idő előrehaladtával nem igazán látszik. Az innovatív csatornák használata továbbra sem tudott áttörni: arányuk a szektor teljes csatorna-összetételében 2021-ben mindössze 32 százalék volt, és a pandémia kikényszerítette digitalizációs lehetőséggel sem élt a szektor. A magas költség és az innovációs deficit már rövid távon is fenntarthatatlan, nemzetgazdasági szempontból szintén káros kombináció.
De merre tovább? Most, amikor jelentősen megváltozik a működési környezet, mindenkinek magába kell néznie, és levonni azokat a következtetéseket, amelyeket az elmúlt évtized békés és kiszámítható növekedése esetlegesen parkolópályára tett. Egyrészt foglalkozni kell a penetrációval, a nemzeti kockázatközösség és a nemzeti öngondoskodás tekintetében.
A növekvő ügyfélérték, a kevesebb adminisztráció, a mozgékonyabb biztosító meg a lakossági tudatosság növelése lehet a kulcs, amelyen keresztül emelkedhet a gazdaság növekedése szempontjából létfontosságú biztosítottság is.
A másik feladat a hatékonyság növelése. Ehhez pedig a verseny kikényszerítése, a tovább folytatott digitalizáció, az innovatív csatornák intenzív használata segíthet, és mindenképp érdemes lesz a piaci szerkezeten, a koncentráció mértékén, valamint a nemzeti (a magán és az állami) tulajdon arányán keresztül a kedvező változásokat felgyorsítani.
