Véget érhet a világgazdaság szerencsés időszaka
A tavalyi év viszonylag pozitív hangulatban ért véget, különösen az egy évvel korábbi helyzethez képest. Mutatkozik ugyanis remény arra, hogy a globális növekedés erősödni fog. Emellett a kereskedelmi feszültségek is enyhültek, valamint a jegybankok megerősítették, hogy továbbra is fenntartják az ultraalacsony kamatszinteket, és továbbra is biztosítják a bőséges likviditást.
Amennyire csábító a mostani pénzügyi és makrogazdasági kondíciókból kiindulni, annyira kockázatos lehet, ha nem vesszük kellően figyelembe a jövőbeli kilátások egyik kulcselemét.
Különös ellentét áll ugyanis fenn a közeljövőre vonatkozó egyértelmű várakozások és a távolabbi jövővel, mondjuk a következő öt évvel kapcsolatos bizonytalanság között.
Sok ország olyan strukturális bizonytalanságokkal néz szembe, amelyek messze ható, rendszerszintű következményekkel járhatnak a piacok és a világgazdaság számára. A következő öt évben például az Európai Unió új munkakapcsolat kialakítására törekszik majd az Egyesült Királysággal, miközben kezelnie kell a lassú, nem eléggé inkluzív növekedés káros társadalmi és politikai hatásait.
Az Egyesült Államok pedig a következő években döntést fog hozni arról, hogy folytatja-e a világ többi részétől való elfordulását, amely folyamat szemben áll a világgazdaság központjaként betöltött történelmi szerepével. Vagy gondoljunk Kína fejlődésére.
Mivel a világgazdaság inkább a kínai növekedés fékezőjeként, és nem elősegítőjeként hat, Kína azzal a kockázattal nézhet szembe, hogy túlértékeli a saját erejét.
Az, hogy erőteljesen támaszkodik a rövid távú élénkítő intézkedésekre, egyre kevésbé összeegyeztethető a hosszabb távú reformok megvalósításával – amire Kínának amúgy szüksége lenne.
Emellett a geopolitikai ambíciói, valamint a regionális gazdasági, pénzügyi elköteleződései egyre költségesebbekké válnak. Még fontosabb azonban kiemelni, hogy a következő öt évben Kínának és az Egyesült Államoknak – a világ két legnagyobb gazdaságának – egyre szűkösebb mozgástere lesz abban a folyamatban, ahogy a saját érdekeit próbálja biztosítani a nyílt konfrontáció elkerülése mellett.
A jelenlegi makrogazdasági és geopolitikai bizonytalanságok felerősítik majd azokat a tényezőket, amelyeket a technológiai diszrupció, a klímaváltozás és a demográfiai helyzet hozott létre. Az utóbbi években a jogszabályokon alapuló nemzetközi rend védelmezésével összekapcsolódó stabilitás jelentősen gyengült. Továbbá ez történt a jegybankok erejével is a pénzügyi volatilitás elfojtása és a reálgazdaságnak történő időnyerés terén.
Ha ez a középtávú strukturális trend kezeletlenül marad, egy nagyobb fokú politikai és társadalmi fragmentációt idézhet elő, és a szekuláris deglobalizáció bekövetkeztének esélyét növeli.
Ha van dolog, amire sem a világgazdaság, sem a piacok nem vágynak, az a nemzetközi gazdasági és pénzügyi kapcsolatok elhúzódó és mélyülő szétesése. Ha egy ilyen új paradigma alakul ki, akkor a kereskedelmi, valutaháborús feszültségek tovább fokozódhatnak, és átterjedhetnek a nemzetbiztonság és a geopolitika területére.
Nem elkerülhetetlen (legalábbis még nem), hogy ez a borús szcenárió következzen be. Az erősebb, inkluzívabb növekedést célzó politika folyamatos megvalósításával, a valódi pénzügyi stabilitás helyreállításával, egy tisztességesebb nemzetközi kereskedelmi, beruházási rendszer megteremtésével és szakpolitikai koordinációval ezt még el lehet kerülni.
Sok függ azonban attól, hogy a közeljövőben miként alakul a politikai környezet. 2020-ba lépve a politikusok kedvező helyzetben vannak, amire alapozva olyan intézkedéseket tudnak hozni, amelyek a pozitív rövid távú kilátásokat közép- és hosszú távra is ki tudják terjeszteni.
A globális recesszióval kapcsolatos aggodalmak csökkentek, a pénzügyi kondíciók igen kedvezők, és az amerikai–kínai kereskedelmi feszültségek is enyhültek. Ám ezek a kedvező körülmények nem tartanak örökké.
Sajnos azonban nem valószínű, hogy kialakul az a politikai környezet, amely javíthatja a középtávú kilátásokat. Az USA ugyanis egy feszült és megosztó választási évbe lépett. A német, az olasz és a spanyol politikai helyzet összetett átalakulás kellős közepén áll, míg az EU-nak a Brexittel kell foglalkoznia. A kínai kormányzat pedig a lassuló növekedés és a folytatódó hongkongi tüntetések mellett próbálja konszolidálni hatalmát. A fő veszélyt – ami csak néhány piaci szereplőben tudatosult – pedig az okozza a következő öt évben, hogy a világgazdasági és globális piaci kondícióknak válságközeli szintre kell romlaniuk ahhoz, hogy a nemzeti, regionális és multilaterális politikai rendszer megfelelően reagáljon rájuk.
Szerencsére egy olyan periódusban vagyunk, amikor még lépéseket lehet tenni azért, hogy ne váljon valóra a legrosszabb szcenárió. Amíg van idő a megfelelő lépéseket megtenni, addig van esély arra, hogy a politikai döntéshozók követni fogják az akkori IMF-vezérigazgató, Christine Lagarde 2017 októberében megfogalmazott tanácsát: „Addig kell a tetőt megjavítani, amíg a nap süt.”
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
