Egyedi megoldások Magyarországon

A kelet-közép-európai államok alapvetően két út közül választhattak tárgyalási pozíciójuk kialakítása és képviselete során: vagy külügyminisztériumuk keretén belül alakítottak ki EU-ügyekért felelős (fő)osztályt, vagy pedig önálló kormányzati szervet hoztak létre erre a feladatra. Az öt leginkább felkészült tagjelölt közül Magyar- és Csehország az előbbi megoldást választotta; Lengyelországban és Szlovéniában ezzel szemben külön hivatalra bízták az EU-ügyeket.



Ezt a hivatalt (amelynek minisztériummá keresztelésétől egyelőre mindkét kormány eltekintett) Varsó esetében háromtagú "politikai bizottság", Ljubljanában pedig tárca nélküli miniszter irányítja. Az észt kormány ebből a szempontból köztes megoldás mellett döntött, a miniszterelnöki hivatalon belül hozva létre az európai integrációs hivatalt.



Valamennyi vizsgált ország fontosnak tartotta, hogy tárgyaló delegációjában közvetlenül képviseltessék magukat a legfontosabb minisztériumok és más állami szervek. Budapest azonban egyéni megoldással élt akkor, amikor egyazon személyre (Juhász Endrére) bízta a főtárgyalói feladatokat és a brüsszeli magyar EU-misszió vezetését.



Az elemzés készítői szerint ez arra mutat, hogy a magyar kormány különös súlyt tulajdonít az unió fővárosában folytatott "hálózatépítésnek". A főtárgyaló-delegációvezető túlterhelésének elkerülésére a magyar Külügyminisztérium integrációs osztályát nem ő, hanem Gottfried Péter államtitkár vezeti; Cseh-, Lengyelországban és Szlovéniában ugyanakkor a főtárgyaló egyúttal az integrációs osztály, illetve hivatal vezetője is.



A cseh, lengyel és észt kormányon belül szűkebb integrációs kabinet vitatja meg az EU-csatlakozással összefüggő fontosabb döntéseket, mielőtt az a teljes minisztertanács elé kerülne. Magyarországon és Szlovéniában ez az előzetes "szűrő" nem miniszteri, hanem helyettes államtitkári, illetve államtitkári szinten működik. A müncheni politológusok emlékeztetnek arra, hogy 1998 előtt a magyar kormányon belül is működött egy integrációs kabinet.



Valamennyi vizsgált országban létrejöttek az átveendő uniós joganyag (acquis communautaire) 31 fejezetének megfelelő szakértői munkacsoportok, ám azok eltérő szerepet játszanak a döntéshozatal és a tárgyalások folyamatában. Észtországban a munkacsoportok vezetői formálisan is tagjai a tárgyaló küldöttségnek, a magyar kormány pedig a tárgyalásokban való operatív részvételre is felhatalmazta a szakértői delegációknak is nevezett munkacsoportokat.



Miután a szakértői munkacsoportok megfogalmazzák egy tárgyalási pozíció tervezetét, azt a tárgyaló küldöttség, majd (ahol van ilyen) a szűkebb, végül a teljes kabinet vitatja meg. A kormány döntését követően a pozícióról tájékoztatják az integrációs ügyekben illetékes parlamenti bizottságokat, ám csupán a szlovén képviselőknek van joguk szavazni annak elfogadásáról, a többi négy országban mindössze véleményüket fejthetik ki arról. Az eddigi tapasztalatok szerint a bizottsági szavazás a gyakorlatban nem csorbítja a szlovén kormányzat akaratának érvényesülését, ugyanakkor az ellenzékre is kiterjeszti a tárgyalási pozícióért viselt felelősséget.



A törvényhozókon túlmenően a kormányzatok a civil társadalom, az üzleti körök, szakszervezetek és más szakmai érdekképviseletek véleményét is kikérik az uniós csatlakozással kapcsolatos kérdésekben. Magyarországon, Lengyel- és Észtországban külön fórumokon zajlik az egyeztetés, míg a cseh és a szlovén kormány már meglévő mechanizmusokra bízta azt. Fontos eltérés az is, hogy utóbbi két országban a tárgyalási pozíciók teljes szövegét nyilvánosságra hozzák, ezzel szemben a magyar, lengyel és észt kormány azt bizalmas információként kezeli és a parlamenti bizottságoknak is mindössze összefoglalást ad róla. Magyarországon csupán a nyitópozíciók nyilvánosak, a tárgyalások későbbi menete során a fejlemények már nem.



Mindezek alapján a müncheni CAP kutatói arra a következtetésre jutnak, hogy az EU-csatlakozáshoz legközelebb álló öt ország igencsak eltérő válaszokat adott a tárgyalási folyamat által felvetett intézményi-döntéshozatali kérdésekre. A legfontosabb döntés az integrációs hivatal vagy külügyminisztérium, illetve a belső kabinet vagy államtitkári szintű koordináció közötti választás volt. Előbbi megoldás mindkét esetben a folyamat központosított, politikai jellegére, a kormányfő hangsúlyos szerepére utal, utóbbi pedig inkább a szakmai szempontok érvényesülését segíti elő. Mivel Magyarországon a Külügyminisztériumhoz tartozik az integrációs osztály, a végső kabinetdöntést megelőző kormányon belüli koordináció pedig helyettes államtitkári szinten zajlik, megállapítható, hogy hazánkban van legkevésbé politikai és leginkább szakmai jellege a tárgyalási pozíció kialakításának. Az ellenkező "végletet" Lengyelország képviseli, a többi három vizsgált ország pedig valamilyen köztes megoldás érvényesít.



A valóság persze sokkal összetettebb annál, mint ami egy ilyen sémával érzékeltethető -- figyelmeztetnek a tanulmány szerzői. Az egyes országok gyakran egyéni megoldásokkal éltek az integrációs kormányszervek kialakítása során, amire jó példa az, hogy Magyarországon -- a tagjelöltek közt egyedülálló módon -- a PHARE-támogatásokat egy külön tárca nélküli miniszter felügyelete alá helyezték.

Az integráció kormányzati menedzsmentje az élenjáró tagjelölteknél Az első körös tagjelöltek közül Magyarországon van legkevésbé politikai és leginkább szakmai jellege az Európai Unióval összefüggő döntések meghozatalának -- derül ki a müncheni Centrum für Angewandte Politikforschung (CAP) elemzéséből. Budapest több szempontból is egyedinek tekinthető intézményi keretekben folytatja a csatlakozási tárgyalásokat. VG-összefoglaló-->