Minimumfeltétel a médiatörvény módosítása

Némi mentséget jelenthet, hogy az 1998 novemberében érdemi csatlakozási tárgyalásokat kezdett hat jelölt ország közül két éven át csak Ciprus volt képes kipipálni ezt a fejezetet. Még a tavaly júniusi miniszteri szintű fordulók után is valamennyi "első körös" kelet-európai tagjelölt esetében nyitva volt a téma, és azóta is csak Észtország és Lengyelország volt képes túltenni magát rajta.
Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, a probléma legvégső magvát az amerikai filmipari termékek elleni európai védekezés -- tagországonként eltérő vehemenciájú, főként franciák által uralt -- szándéka, mindennek a közösségi szabályozásban testet öltött megjelenése, illetve a magyar törvények utóbbihoz képesti elégtelensége jelenti. Ez, vagyis egy EU-konform magyar médiatörvény elfogadása az a szűk keresztmetszet, amin idáig a fejezet lezárása fennakadt. No meg a csatlakozási tárgyalást nem először átszövő uniós bizalmatlanság, a vonakodás attól, hogy pusztán a magyar fél kötelezettségvállalása alapján hitelt adjanak az ígéretnek, miszerint az EU-tagságig e téren is teljessé válik majd a magyar jogharmonizáció.
Jogi oldalról a kulturális dosszié kezelésére döntően az a jellemző, hogy a nemzeti identitást érintő egyik legérzékenyebb területnek minősül, ezért alapvető megközelítés, hogy közösségi szinten csupán célkitűzéseket fogalmaznak meg, ám ezek megvalósításában a tagországok szabad kezet kapnak. Az audiovizuális politika esetében az EU-joganyag részint közös program létrehozásáról intézkedő EU-döntésekből, részint két irányelvből áll. Ami az előbbit illeti, az EU filmipara versenyképességének fenntartására, az európai produkciók arányának javítására fogadta el a Média I. és II. programokat (1990 és 1996), jelenleg van folyamatban a Média plusz. Ezeknek célja a színvonalas alkotások, a szakmai képzés és a forgalmazás támogatása.
A televíziós műsorok sugárzásának uniós joganyaga egy 1989-es (A határok nélküli televíziózás című) és egy 1997-es irányelvből áll. Utóbbi több ponton a valós helyzethez igazította a szabályozást, amit már csak az is indokolt, hogy időközben több mint megháromszorozódott az Európában működő tv-hálózatok száma.
Mindkét direktíva az európai televíziós adások szabad forgalmazásának jogi kereteit igyekezett megteremteni, figyelembe véve a technológiák rohamos fejlődését, valamint a reklám és a kereskedelmi jelleg előretörését. Legismertebbé vált eleme a "kvótarendszer", mely szerint a tagországok vállalják annak felügyeletét, hogy a tv-adók műsoridejüknek nagyobb részében európai "terméket" sugároznak. Az adásidőnek legalább 10 százalékát -- a csatorna által felvállalt egyfajta közszolgáltatás jegyében -- fenntartják európai, független programkészítők tájékoztatási, oktatási, szórakoztatási, kulturális műsorainak.
Európai műnek számít az, ha a produkcióban a fontosabb szereplők valamely tagállam lakosai, vagy valamely tagország fedezi az összköltségek nagyobb részét. Európainak tekinthető egy program akkor is, ha Európán kívüli harmadik állammal közösen készül, ám az EU-tag viseli a költségek nagyobb részét.
További fontos részét alkotják az EU-irányelvnek egyes kereskedelmi és reklámkorlátozások. Így például a sugárzott reklám nem haladhatja meg az óránkénti 20 percet (kivételt képez a közszolgálati vagy jótékonysági információ), a filmek reklámmal való megszakítása nem történhet 20 percnél gyakrabban, egyházi mise közvetítése alatt tilos a reklám vagy a tévén keresztüli vásárlás hirdetése; hasonlóan tiltott a híradó, dokumentumfilm, gyermekprogram vagy vallási jellegű műsor reklámmal való megszakítása, ha a program nem haladja meg a 30 percet. A reklám nem sértheti az emberi méltóságot, nem tehet különbséget faji alapon, nem sérthet senkit politikai vagy vallási felfogásában. Az adásokat a gyógyszercégek szponzorálhatják, de orvosi kezelést vagy gyógyszert nem népszerűsíthetnek. További fontos alapelv a "kiskorúak és a közrend védelme", így annak leszögezése, hogy a programok nem veszélyeztethetik a kiskorúak fizikai, szellemi vagy morális fejlődését, nem irányulhatnak egyetlen vallás, faj, nemzetiség vagy nem ellen sem.
Az EU--magyar csatlakozási tárgyalásokon e témakör félretétele azon feneklett meg, hogy a jelenleg hatályos magyar rendelkezés -- beleértve az 1996. évi médiatörvényt --, jóllehet tendenciájában közel áll a közösségi elvárásokhoz, ám van egy nagyon fontos eltérés: kötelező érvényű tételes előírással csupán a közszolgálati televíziózást szorítja a fenti elvek (így mindenekelőtt az "európai kvóták") tiszteletben tartására. Közvetve ugyan a kereskedelmi csatornákra is vonatkoztathatók egyes elvek -- az ORTT például azzal a feltétellel adhat csak ki működési engedélyt, hogy az adott csatorna kész bizonyos arányú közszolgálati funkciókat is ellátni --, ám ez nem azonos az EU által elvárt teljes körű és egyértelmű szabályozással.
A magyar fél az EU-val folytatott tárgyalásokon kezdettől fogva elismerte e téren fennálló elmaradásait, ám minden esetben hangsúlyozott két dolgot: egyfelől kötelezettséget vállalt arra, hogy a csatlakozás időpontjára Magyarországon is az uniós irányelvvel összhangban álló jogszabályok lesznek hatályban. Másfelől tételes kimutatással, táblázatok beterjesztésével demonstrálta, hogy a tényleges gyakorlat már ma is a közösségi irányhoz közelítő.
Magyar megítélés szerint ezek alapján már hónapokkal ezelőtt le lehetett volna zárni ezt a joganyagrészt is. Az uniós megítélés azonban -- sejthetően különösen egyes tagállamok (így nyilván mindenekelőtt Franciaország) nyomására -- ez esetben konzervatívabb, és kötelezettségvállalás helyett jogalkotásban is testet öltő tényleges fedezetet vár. Minimum egy olyan médiatörvény elfogadását, amelynél egyes tételek életbelépése esetleg függhet a taggá válás időpontjától, ám tartalmában nem enged eltérést a közösségi normáktól. Addig is, míg ez megszületik, az audiovizuális témakör bizton számíthat a legrégebben nyitva álló fejezet címre.