EU-költségvetés a bővítés után

A két holland tanulmány azt vette szemügyre, hogy az EU legköltségesebb politikái -- a közös agrárpolitika és az elmaradott uniós térségek felhozását célzó kohéziós politika -- esetében milyen határok között változhat a 2007 utáni közös költségvetés a bővítések fényében. A tanulmányokat összefoglaló kormányzati jelentés egyúttal röviden általában is áttekintette a leendő EU-büdzsé mai helyzet alapján becsülhető alakulását.
A Világgazdaság birtokába került dokumentum már számol Bulgária és Románia taggá válásával is, mivel e két ország 2006-ra, illetve 2007-re tette saját csatlakozási céldátumát. Másfelől viszont eltekintettek az említett két EU-politika kapcsán esedékes reformok várható kihatásaitól, mivel az elemzések éppen azt kívánták felmérni, milyen következményekkel járna a mai állapotok változatlanul hagyása.
A közös agrárpolitika (kap) esetében a szerzők emlékeztetnek, hogy 2006-ra az EU mezőgazdasági büdzséje 45 milliárd eurót tesz majd ki, ebből 41,6 milliárd jut a mai tagokra, 3,4 milliárdot terveztek az újonnan csatlakozó országokra. Amennyiben nem következik be változás a kap finanszírozásában, úgy 2007-re minimum 48 milliárd eurós agrárköltségvetés valószínűsíthető, feltéve, hogy az új tagok még nem részesülnek közvetlen pénzügyi támogatásban. Ha az "újoncokra" ezt is kiterjesztik, akkor a 2007. évi közös agrárkiadás megközelítheti az 58 milliárd eurót.
A ma érvényes elvek szerint 2007-ben a piacszabályozási politikának új tagokra jutó hányada mintegy 2,7 milliárd eurót fog kitenni, és 3,7 milliárdos vidékfejlesztési kerettel kell számolni. Hasonló trenddel számolva a további évekre is, a holland jelentés megállapítja, hogy ha 2007-től már 27-re nő az unió taglétszáma, akkor ennek következménye a piacszabályozási és vidékfejlesztési kiadásoknál összesen évi 6,5-7,5 milliárdos többletteher lesz majd a 2006-ig tartó időszakhoz képest.
Ezt az összeget lényegében megduplázná, ha kezdettől fogva teljes egészében kiterjesztenék a közvetlen kifizetéseket is valamennyi új tagra -- vélik a tanulmány szerzői. Hozzáteszik: abból indultak ki, hogy az újonnan csatlakozó országok mezőgazdasági termelői az 1996--98-as időszak eredményei alapján becsült támogatásban részesülnek. Ha elfogadnák a tagjelöltek követelését, és az 1989 előtti adatokat tekintenék referenciának, úgy ez további 50 százalékkal növelné a közös költségvetés terheit.
A strukturális politika esetében a 2006-ig tartó közös költségvetés összesen 213 milliárd eurót tervezett a mai, és további 39 milliárdot az időközben csatlakozó országok számára. Ha nem következik be változás a támogatási kritériumok megítélésében, és az egyéb feltételek is változatlanok maradnak -- beleértve azt, hogy ma egyetlen tagállam sem részesülhet évi GDP-jének 4 százalékát meghaladó arányú támogatásban --, akkor 2007--2013 között 27 tag mellett már összesen 300 milliárd euróra lesz szükség. Az említett 4 százalékos "befogadási plafon" feloldása esetén ennek összege felmehet 345 milliárdra is (sőt, az Európai Bizottság 360 milliárd eurót sem tartott kizártnak). Mindez azt jelentheti, hogy a felzárkózási alapokra fordítandó hányad 2007 után évente 10 milliárd euróval is meghaladhatja a jelenlegi keretet.
A jelentés szerzői ezeken a pontokon ugyanakkor rövid utalásokat tesznek a főbb politikák kapcsán várható reformokra is. Az agrárium esetében a közös költségvetést csökkenthető tényezőként említik a tej- és cukorrendtartás esetleges reformját. Az újaknak járó közvetlen kifizetéseknél megemlítik a fokozatosan, évről évre növekvő mértékű folyósítás lehetőségét, miközben a közvetlen támogatások aránya a közös agrárpolitikában jó eséllyel általában is csökkenhet. Végül, örök tartalékként bevethető a közös agrárköltségvetés fokozott mértékű "együttes finanszírozására" való átállás az EU- és a nemzeti büdzsék között.
A kohéziós politikánál a jövőbeli előrelépéshez több verziót is felvázolnak, értésre adva, hogy holland részről a mostani "régiócentrikus" megközelítés helyett a kohéziós alapoknál alkalmazott szempontrendszer általánossá tételét tartanák kívánatosnak. A kettő között a különbség ma az, hogy míg az előbbi minden olyan EU-régiót támogatásra jogosultnak tekint, ahol az egy főre jutó GDP nem éri el az EU-átlag 75 százalékát, addig az EU-kohéziós alapok támogatására csak azon országok tarthatnak igényt, ahol a nemzetgazdasági szinten számolt GDP-átlag marad el az egy főre jutó EU-átlag 90 százalékától.
Holland érvelés szerint az utóbbi elv irányadóvá tétele kiküszöbölhetné, hogy ma gazdag országok relatíve elmaradottabb régiói ugyanúgy számot tarthatnak segítségre, mint a nemzeti szinten hátrébb állóké. Megfigyelők ugyanakkor megjegyzik, hogy a kohéziós filozófia általánossá tétele fölöslegessé tenné azt a vitát is, vajon a bővítés után fenn kell-e tartani a kohéziós alapokat.
A német kormány igazából az 1999-es berlini Agenda 2000 csomagból is ki akarta hagyni ezeket, ám az addigi kedvezményezett görög--portugál--spanyol ellenállás ezt végül meghiúsította. Ugyanez a vita a 2007--2013-as büdzsé esetében még valószínűbbnek tekinthető, mivel az új tagok mindegyike egyszerre válna jogosulttá a strukturális és a kohéziós alapok támogatására.
A holland megközelítés trükkje, hogy nem megszüntetni akarja az utóbbiakat, hanem működési elvét kiterjesztve az előbbire, mintegy összeolvasztaná a kettőt -- értelemszerűen előrevetítve az összterhek relatív csökkenését. A kohéziós filozófia alapján egyébként a mai tagok közül 2007 után csak a görög--portugál--spanyol trió számíthatna felzárkózási pénzekre az EU-kasszából.