Hangsúlyeltolódás és diplomáciai ütközések

A Külügyminisztérium igazi csúcshatóság szerepét töltötte be a mostani kormányzati ciklusban. Itt maradt az uniós integráció irányítása, 1999-ben pedig idekerült a külgazdaság vezérlése is, s a magyarságpolitika tervezése is jobban összpontosult a tárcánál, mint a Horn-kormány idején.

Régi vágya teljesült a (mindenkori) Külügyminisztériumnak, amikor - rátéve a megelőző kormány által felrajzolt i-re a pontot - övé lett a külgazdaság.

Lezárult az évtizedes vita arról, hogy egy export vezérelte gazdaságban, amelynek lételeme a külföldi működőtőke, kell-e ezeket az ügyeket felkaroló önálló szaktárca (NGKM), a területet jobb-e egy kereskedelmi minisztériumra bízni (IKM, majd IKIM), esetleg egy elvben az egész magyar gazdaságot végül is lefedő tárcához utalni (GM). A kormányzati átszervezés a lehető legkisebb vérveszteséggel járt. Sem maguk az érintettek, sem a partnerek, sem a szakterület nem szenvedte meg ezt az időszakot.

Nehéz eldönteni, az átszervezésnek vagy a kormányzati filozófiának köszönhető-e, de tény: üdítő változást hozott az elmúlt években a külgazdaság-diplomácia kereskedelmi vitakezelési módja. Míg korábban a színfalak mögötti egyeztetések, állandó kompromiszszumkeresések voltak jellemzők, most sokkal harciasabbá, keményebbé vált a viták kezelése, s a kompromisszumkészség is megmaradt. Pedig kijutott a "jóból" a Balás Péter, majd Major István helyettes államtitkár vezette területnek, hiszen 1998 óta gyakorlatilag folyamatosak a vámviták a CEFTA-n belül az oroszokkal, esetenként az USA-val, de még az EU-val is. Az már más lapra tartozik - s igazság szerint nehezen lemérhető -, hogy mennyire voltak eredményesek az erőfeszítések: a részsikereket ugyanis újabb és újabb viták követték.

Egyértelműen eredményes volt ugyanakkor az - 1991 óta tartó, konszenzusos - szabadkereskedelem-politika vitele. Sikerült új megállapodásokat kötni (akár az EU-val való konfliktust is felvállalva). Jó teljesítményként értékelhetők az egyes CEFTA-országokkal az agrárkereskedelem gyorsított liberalizációjáról született megállapodások is.

Kiváló jelzővel kell illetni a nemzetközi szervezetekben folytatott gazdaságdiplomáciai tevékenységet. Igaz, a magyar gazdaságdiplomácia hosszú ideje jó hírnévnek örvend a világban, s a rendszerváltás, majd a kormányváltások sem eredményezték a profik menesztését. Külön kiemelendő a Kereskedelmi Világszervezeten belüli tevékenység: Magyarország az új dohai liberalizációs forduló útnak indításában nemzetközi súlyánál jóval nagyobb szerepet játszott, s mintegy szószólójává vált térségünknek. Nem véletlen, hogy a fordulót előkészíteni hivatott hét munkacsoport egyikének vezetését az alig pár hónapja kinevezett új magyar WTO-nagykövetre bízták.

Kevésbé minősíthető sikeresnek a kereskedelemfejlesztés és befektetésösztönzés egyik fontos elemének számító külpiaci hálózat területe (amelynek felügyeletét a KüM a Gazdasági Minisztériummal közösen látja el). Előítéletektől sem mentes, számos rossz lépést követően ebben a ciklusban sem sikerült megnyugtató módon rendezni a korábban kettéválasztott külpiaci hálózat helyzetét. Ebben a négy évben csak a sminkelésre, némi átrendezésre futotta az erőből és energiából. A helyzet ma sem kevésbé kaotikus, a kétféle külképviselet munkamegosztása sem egyértelműbb, és az együttműködés sem kevésbé feszült, mint korábban volt.

Ebben a ciklusban új külgazdaság-stratégia is készült, amelyben új elem nemigen található (igaz, a régiben sem volt), ami pedig új, annak végrehajtásában jottányit sem sikerült előrelépni. Hiszen például a stratégiában kiemelt szerepet kapó magyar tőkeexport támogatása s a magyar regionális minimultik kialakulásának segítése egyelőre szinte csak papíron létezik. Hiába ígérték, máig sem készült el az eszközöket, állami szerepvállalást lefektető rendelet. A témát időről időre bedobják - ahogy a kormányzati pr-tevékenység megkívánja.

A legtöbb tárcához képest stabilnak minősíthető a hagyományos diplomáciai garnitúra is, amennyiben az 1990-94 között be-, majd kikerült, és 98 után visszatérő MDF- (ritkábban MDNP-) kádereket is a folytonosság zálogainak tekintjük. Martonyi János személyében olyan, általánosan elismerten rátermett és kiterjedt szakmai tudású miniszter került a tárca élére, aki egyidejűleg jelentett garanciát a régi szakapparátus számára és szimbolizálta a folytonosságot a korábbi jobboldali vezetéssel. Ugyanakkor miután közigazgatási államtitkárát, Herman János karrierdiplomatát koalíciós nyomásra brüszszeli NATO-nagykövetté "buktatták", a káderkérdések eldöntésében Bába Iván (MDF) és Németh Zsolt (Fidesz) jutott döntő befolyáshoz.

A tárca a folyamatosság jegyében jól látta el a rutinfeladatokat és tett eleget a NATO-tagságból a diplomáciára háruló követelményeknek. Magyarország a koszovói bombázások idején pontosan teljesítette a szövetség által elvárt kötelezettségeit, a diplomácia pedig kellő időben, kreatívan és felkészülten reagált a délszláv változásokra. Ennek köszönhetően pillanatnyilag a három jugoszláv utódállammal normalizálódott, jó vagy éppen megkülönböztetett a politikai viszony. A déli frontok rendezése (Horvátország esetében elébe menve a történéseknek és az európai közvéleménynek) az elmúlt négy év legsikeresebb diplomáciai fejezetei közé tartozik.

Ám a Horvátország esetében beigazolódott elemzések a kormányzatot más viszonylatban is olyan kockázatos diplomáciai húzásokra ösztönözték, amelyek nem mindig voltak arányban Magyarország nemzetközi súlyával és uniós bebocsátásra váró helyzetével.

Következett ez elsősorban abból, hogy a hagyományoknak megfelelően a kormányfő is igen aktív, ambiciózus külpolitikát folytatott. Ez alól a rendszerváltás óta csak Boross Péter jelentett kivételt. De míg Antall József a diplomáciai tervezést is teljesen magához vonta, Horn Gyulát pedig előélete a külügyi apparátushoz kötötte, így önálló kezdeményezéseik jobban illeszkedtek az általános külpolitikai irányhoz (jóllehet Kovács László is nemegyszer "értelmezni" kényszerült miniszterelnöke kinyilatkoztatásait), addig Orbán Viktor külpolitikai elképzelései és megnyilvánulásai több esetben teremtettek olyan kész helyzetet, amelyhez a diplomáciának utólag kellett felzárkóznia. (Legutóbb például a Benes-dekrétumok esetében.) Miközben ugyanis az integrációs kérdésekben mindvégig következetes Martonyi a jelenlegi nyugati döntéshozókkal épített ki jó kapcsolatokat, a miniszterelnök egy átrendeződő Nyugat-Európa koncepciója alapján próbált kivételezett viszonyokat teremteni. Ebből a felállásból több olyan konfliktus is adódott, amelyek feloldása ugyancsak igénybe vette a külügyminiszter diplomáciai érzékét.

Nyugat-Európa tekintetében - mivel több országban is választásokat tartanak az idén - nem lehet még egyértelműen megvonni a miniszterelnöki sakkhúzások kár-haszon mérlegét, hacsak nem tekintjük eleve kártékonynak azt, ha egy kis ország a súlyát meghaladó mértékben próbál kombinatív lépéseket tenni a nemzetközi politikában. Az ideológiai alapú kapcsolatkeresések mintájának tekintett Schüssel-Stoiber-Orbán "tengely" eddig inkább a látványdiplomácia elemeivel gazdagította a magyar külpolitikát, semmint az integrációs célok gyakorlati segítésével. Jellemző példa volt egy másik nyugat-európai eszmetárs, José María Aznar spanyol kormányfő közelmúltbeli budapesti látogatása, aki - miután magas hőfokon méltatta a magyar miniszterelnök helyét az európai politikai életben - cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy Madrid az uniós jelölteknek szánt agrártámogatási vitában teljes mellszélességgel támogatja a számunkra kedvezőtlen közösségi álláspontot.

Az elmaradt haszon (a lehetőségekhez képest) szembetűnőbb az Egyesült Államok esetében. Annak ellenére, hogy a republikánusok (és azoknak is a konzervatív szárnya) kezébe került a hatalom Amerikában, nem valósult meg az a törekvés, hogy Magyarország (Lengyelország mellett) kivételezett partnerként tűnjön fel a régióban. A diplomácia nem tudta ellensúlyozni a már a választásokra figyelő politikusi megnyilatkozásokat, különösen nem szeptember 11-ét követően, amikortól - amerikai források szerint - Washington különösen érzékenyen követte, milyen gyorsan és egyértelműen határolódik el a kormányzat az Amerika-ellenes megnyilvánulásoktól.

A regionális politikában sem tiszta a kép. Továbbra sem egyértelmű, hogy a kedvezménytörvény a határon túli magyarság szülőföldjén tartásának eszköze-e, avagy a bevezető lépés a magyar munkaerőpiac kormányfői szinten jelzett, hamarosan akár milliós nagyságrendű szükségletének a kielégítéséhez. A homályos szándékot a bevezetés át nem gondolt kommunikációja súlyosbította. A magyar diplomácia feltehetőleg nem követett el olyan hibát, hogy előzetesen ne tájékoztatta volna a törvénytervezet részleteiről a szomszédos országok és az Európai Unió illetékeseit. Legalább informálisan. Közben azonban a nyilvánosság előtt a Máért kapott kizárólagos hangsúlyt, a magyar-magyar szimbolikája, szándékosan mintegy magyar belügyként állítva be magát a törvényt. A szavazatszerző ösztönök elnyomták a diplomáciai vészcsengők hangját. Ennek következménye nemcsak az, hogy a választások után az Orbán-Nastase megállapodás értelmében előreláthatólag módosítani kell majd a törvényt, de a Romániával és Szlovákiával kirobbant vita bekerült az európai köztudatba. Bukarest is csak ezt követően állapodott meg a viszály rendezéséről, Pozsony pedig igyekszik továbbra is napirenden tartani a kérdést. Nem szerencsés az sem, hogy Magyarország kínált ürügyet az uniós integráció jelen szakaszában amúgy nem túl sok gyakorlati haszonnal kecsegtető visegrádi együttműködés "jegeléséhez" is.

Mindezek az epizódok nem okoztak törést az alapvető nemzeti cél, a továbbra is a lakosság több mint kétharmada által támogatott EU-csatlakozási folyamatban. De olyan helyzeteket teremtettek, amelyeket a következő kormányzati ciklusban kezelni kell majd.

(Az uniós integrációt sorozatunk következő, utolsó cikkében elemezzük.)

Lambert Gábor-N. Vadász Zsuzsa

A szerzők a Világgazdaság munkatársai