Búcsú az Európai Szén- és Acélközösségtől

Ma éjfélkor jár le a Montánuniót - teljes nevén Európai Szén- és Acélközösséget - létrehozó szerződés, amelyet 1951. április 18-án írt alá Párizsban Franciaország, Olaszország és a három Benelux állam, valamint az akkori Nyugat-Németország azzal a kimondott céllal, hogy megteremtse a szénbányászat és az acélipar közös piacát - kimondatlanul pedig azért, hogy ellenőrzés alatt tartsa a nyugatnémet hadiipar nyersanyagbázisát. A Montánunió a később megalapított Euratommal és az Európai Gazdasági Közösséggel együtt lett a mai Európai Unió ősének, az Európai Közösségnek az előfutára.

Politikailag ugyan helyesnek bizonyult a szervezet megalapítása, gazdaságilag azonban, különösen válsághelyzetekben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket - írja "nekrológjában" a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A nyugat-európai acélipari vállalkozásokba Brüsszel engedélyével 1975 és 1997 között 130 milliárd márkának megfelelő állami támogatást fektettek, amivel csak azt sikerült elérni, hogy feltartóztatták a termelői kapacitások időszerűvé vált leépítését. Míg az NSZK-ban egy tonna acélra 10 márka támogatás jutott, addig Spanyolországban 100, Olaszországban pedig 70 márka; a viták az Európai Bíróság elé kerültek, amelynek közbelépése idővel elvezetett a szubvenciók mérsékléséhez.

Az NSZK-ban a Montánunió hatálybalépésekor 19 millió tonna acélt gyártottak, 1974-ben 400 000 foglalkoztatott mellett 53 milliót, azóta a kibocsátás 45 millió tonnára, az ágazati foglalkoztatottak száma viszont 100 000 főre csökkent. Ötven év alatt mindazonáltal az acéltermelés hozzájárulása a bruttó hazai termékhez 5-ről 1 százalékra csökkent, de így is biztosította, hogy a jármű- és gépgyártás hazai nyersanyagból termeljen 330 milliárd euró hozzáadott értéket, garantálva másfél millió ember munkahelyét. A modern technológiák bevezetésével a mai kevesebb acélmennyiségből több végterméket állítanak elő, mint három évtizeddel ezelőtt.