Amerika egyedül állná az iraki háború számláját
Az összehasonlításhoz a közvetlen alapot az 1991-es Öböl-háború kínálja, amikor az Egyesült Államok gazdasága recesszióba zuhant. Ráadásul 11 évvel ezelőtt Amerika szövetségesei (Szaúd-Arábia, Kuvait és Japán) fizették a mintegy 61 milliárd dollárra becsült költségek 80 százalékát. Ez alkalommal az előzetes találgatások legalább 80 milliárd dollárra teszik a várható kiadásokat, miközben a szóba jöhető szövetségesek ódzkodnak a bármilyen szintű részvételtől. Az idei első negyedév jelentős amerikai gazdasági bővülését ugyan a védelmi kiadások 1967 óta nem látott mértékű megugrása is jelentős mértékben elősegítette, a hatás azonban rövid távúnak ígérkezik a költségvetési deficit várható növekedésének, a fogyasztói bizalom további gyengülésének, a pénzpiacok bizonytalanságban tartásának kedvezőtlen következményeivel összevetve. Amikor a fogyasztói és a befektetői bizalom amúgy is törékeny, a katonai akció további pszichológiai nyomást jelentene a pénzpiacokra, a beruházásokra, illetve a turizmusra - érvelnek az ellenzők.
A legsúlyosabb következményekkel viszont az járna, ha a Bagdad elleni támadás hírére nemcsak megugranának, de tartósan magasan is maradnának az olajárak. Az Öböl-háború idején például 15-ről hirtelen 40 dollárra nőtt a hordónkénti ár, ám amikor kiderült, hogy Irak képtelen a válaszcsapásra, 20-ra esett vissza. Erre emlékeztetnek a Standard & Poor's elemzői is, akik szerint amennyiben az olaj ára 30 dollár fölé emelkedne (a jelenlegi mintegy 26-ról), annak ugyan igen kedvezőtlen gazdasági következménye lenne, de nem váltana ki világméretű recessziót. November óta ráadásul az Egyesült Államok gyorsított ütemben növeli tartalékait, az idei nemzetközi keresletnövekménynek több mint a felét lekötve ezáltal. A tervek szerint mintegy 100 millió barrellel, 700 millióra akarja növelni a stratégiai készleteket, ami a támadás megindulása esetén bizonyos ideig pótolná a napi egymillió hordónyi iraki olaj - feltehetőleg átmeneti - kiesését. Megjósolhatatlan azonban, mi lenne, amennyiben Szaddám Huszein rakétacsapást tudna mérni a szaúdi, illetve kuvaiti kitermelőhelyekre, vagy az arab államok bevetnék az olajfegyvert.
Ami ugyanakkor azért kevéssé valószínű, mivel hosszabb távon az OPEC-tagállamoknak okozna gondot az, ha Irak teljes kapacitással visszatérne a nemzetközi olajpiacra. Mindenekelőtt Szaúd-Arábiának, ahol az állami bevételek kétharmada az olajexportból származik. Irak jelenleg ugyanis 1,2 millió hordó olajat exportálhat naponta a nemzetközi szankciók értelmében, ami már a jelenlegi szűkös kitermelői kapacitásainak is 1 millióval van alatta. Megfelelő beruházásokat követően azonban könnyedén akár napi hatmillió hordóra is feltornázhatná a termelését, ami a jelenlegi nemzetközi szükségleteket figyelembe véve alaposan átrendezné az olajpiaci árakat.
Csöppet sem mellékes ugyanakkor, hogy az ENSZ tavalyi adatai szerint a jelenlegi iraki olajszerződések fő haszonélvezője Franciaország, Oroszország és Kína (valamennyien egyébként a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező tagjai). Törökország, Jordánia, az Egyesült Arab Emírségek, valamint Egyiptom ugyancsak a kedvezményezettek közé tartozik, miként Szíria is, amely amerikai források szerint naponta mintegy 150 ezer hordó olajat kap illegálisan Iraktól, mélyen nyomott árakon. Amennyiben azonban feloldanák a szankciókat és a mintegy 113 milliárd hordóra becsült alacsony kitermelési költségű iraki készletek rendelkezésre állnának, semmi garancia nincs arra, hogy az új iraki kormány betartaná a Szaddám Huszein által vállalt eddigi kötelezettségeket. Mint ahogy arra sincs, hogy a nagy amerikai olajcégek, mint az Exxon Mobil, a BP vagy a Shell belenyugodnának a kialakult helyzetbe, és továbbra is átengednék a terepet.
Talán ezért is érdemes odafigyelni arra, amit James Schlesinger korábbi amerikai védelmi miniszter, jelenleg a Pentagon tanácsadó testületének tagja nyilatkozott a New York Timesnak. Véleménye szerint ugyanis a rövid távú gazdasági instabilitás veszélye önmagában még nem tartja vissza a Bush-kormányzatot attól, hogy megpróbálja megdönteni Szaddámot. Másrészt viszont a családi emlékezet önmegtartóztató tényező lehet, hiszen idősebb Bush úgy aratott látványos és gyors katonai győzelmet az Öböl-háborúban, hogy az ezt követő recesszió az újraválasztásába került.
