Nem reménytelen, de behatárolt
Bizottsági körökben visszatérően hangoztatják, hogy az "EU-konform" versenypolitika nem iktatja ki a lehetséges eszközök közül állami támogatások folyósítását. A jelenlegi tagok bruttó nemzeti termékük nagyjából 1,2 százalékát fordítják ilyen célokra, méghozzá többnyire Brüsszel tudtával és jóváhagyásával. Az EU-tagság és az itteni piaci játékszabályok átvétele tehát nem szükségszerűen jelenti a nagyberuházók kisemmizését, sokkal inkább az addigi formákon kell változtatni, valamint be kell érni kevesebbel is.
A közösségi jog egyfelől állami támogatásnak minősít minden olyan, közpénzekből szelektíven folyósított segítséget, amely előnyben részesíti azt, akinek juttatják, és kihat a tagállamok közötti kereskedelemre. Formája ma már csak legritkább esetben a közvetlen pénzátutalás. Számos "rafinált" módszer létezik, a kedvezményes áron átengedett infrastruktúra-használattól a preferenciális árrendszeren, a tőkeinjekción és állami bevásárláson át a hitelgaranciáig vagy éppen a magyar példában is annyit ostorozott adókedvezményig. A bizottsági piacszabályozás minden eszközzel igyekszik visszaszorítani különösen az utóbbit, mivel lényegénél fogva "bizalmas", át nem látható rendszerről van szó, és így a piaci versenyfeltételek közé kiszámíthatatlan elemet importál. Ugyancsak kategorikusan tiltott az úgynevezett "működési támogatás", aminek célja tehát a működési költségek csökkentése, anélkül, hogy azt jobb piaci alkalmazkodáshoz, működési feltételek korszerűsítéséhez kötnék.
Széles tere van azonban a kivételek engedélyezésének is. Területfejlesztés, környezetvédelem, kutatás-fejlesztés, foglalkoztatás és képzés, a kis- és közepes méretű vállalatok támogatása, valamint "élet- (azaz: cég)mentés" és struktúraváltás egyaránt valamilyen formában jogcím lehet bizonyos mértékű állami segítségnyújtás megtűrésére. Különösen nagy arányt tesz ki a regionális célú támogatás: a bizottság 2000. évi jelentése szerint az iparnak és a szolgáltatásoknak nyújtott összes állami támogatás 56,7 százaléka ebbe a kategóriába esett az EU-ban. A rendszert úgy tették átláthatóvá, hogy a régiók fejlettségi szintjéhez kötötték a nyújtható kedvezmény nagyságát. A legszegényebb térségekben, ahol az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) nem éri el a közösségi átlag 75 százalékát, a beruházás értékének 50 százalékában határozták meg a kedvezmény felső határát. A magasabb életszínvonalat elérő régiókban 50 százaléknál alacsonyabb kedvezménykulcsokat alkalmaznak. A támogatási rendszer átláthatóvá tétele érdekében minden tagországnak úgynevezett regionális térképet kell készítenie, amely az egy főre jutó GDP-adatok alapján világossá teszi, hogy melyik térségben milyen mértékű kedvezményeket lehet nyújtani.
Jóllehet az érzékeny ágazatokban - amilyen az autó-, a textilipar vagy a hajógyártás - az igénybe vehető támogatási formák köre szigorúbban szabályozott, ám a fentebb említettek közül jó pár ezeknél is alkalmazható. Statisztikák szerint 1999-ben az autóipari ágazat összesen 107 millió eurónyi hitelt kapott többnyire regionális és képzési támogatás címén. De bizonyos megszorításokkal engedélyezhető ilyen környezetvédelmi, képzési, innovációs, valamint "életmentő" és szerkezetátalakítási megokolással is (az előbbinél feltétel a kapacitáscsökkentés bizonyítása).
