Veszélyes játszmák a gazdaságpolitikában

Megmosolyogtató (vagy talán siralmas?), amikor a kormány száznapos osztogatási programjával kapcsolatban vezető gazdaságpolitikusok azon vitatkoznak: kinek (vagy minek) az érdeme az ígéretek teljesítéséhez szükséges többletforrások felbukkanása? A leköszönt kormány saját gazdaságpolitikájának eredményességét látja a "váratlan pluszpénzek" mögött, míg az új pénzügyi vezetés a közpénzek terén végrehajtott racionalizálásnak tudja be az átcsoportosítható milliárdok tekintélyes részét. Ezzel szemben a valóság: a fellelt többletforrások csak töredékét fedezik az új előirányzatoknak, nagyrészt a jövő terhére kiállított számlával (államadósság-növekedéssel) sikerül betömni a többletkiadások miatt keletkező lyukakat.





>> A kemény licitálás

eredménye



Az előző kormány - tanulva elődjei "hibájából" - kellően messziről és jókora munícióval feltankolva futott neki a választási küzdelemnek. A források látványos koncentrációjával és a GFS-módszertant alkalmazó államháztartási statisztika összes kiskapujának megtalálásával sikerült megvalósítani az ország legújabb kori történelmének legnagyobb élénkítését. A politikai győzelemhez azonban még ez is kevés volt. Ahhoz viszont elegendőnek bizonyult, hogy a kemény licitálásba kényszerített ellentábornak tovább kellett feszegetnie a költségvetési korlátokat. A nép tehát a szavazás előtt és után is részesülhetett az adakozó kedvből.

Az eredmény: a fiskális oldal felől érkező keresletbővítés a 2001. évi 2 százalékot is jócskán meghaladja (a GDP-hez viszonyítva), amivel sikerülhet 7 százalék közelébe tornászni az EU-ban elfogadott módszertan szerinti államháztartási hiányt. A külső egyensúly is billen, még ha nem is vészesen: a folyó fizetési mérleg GDP-arányos hiánya a tavalyi 2,2 százalék után az idén várhatóan túllépi a 4 százalékot. Ebből a nézőpontból kifejezetten szerencse, hogy a fejlett gazdaságokban késik a 2002 második felére várt élénkülés, így a jelentős importvonzatú feldolgozóipari beruházások felfutása is várat magára.





>> Motorcsere a ciklus második felében



Az előző kormány a ciklus második felében visszatért korábbi választási ígéreteihez, és a "növekedés belső motorjaival" operált. Ez a vájtabb fülű közgazdászokat némi aggodalommal töltötte el, de a szélesebb célközönség számára jól hangzott. Számos kritika hangzott el a rendszer hosszabb távú fenntarthatóságát illetően, miután Magyarország modellt állhatna a kis, nyitott gazdaságot ábrázoló kép megfestéséhez.

A GDP felhasználási oldalán az elmúlt két évben a lakossági fogyasztás vette át a húzószerepet, miközben a beruházási aktivitás egyre halványabb. Utóbbi elsősorban a kedvezőtlen külső körülmények számlájára írható, míg a lakossági költekezés elfutásában jelentős szerepe volt az állami keresletélénkítésnek. A legfrissebb előrejelzésünk alapján a háztartások fogyasztásának GDP-n belüli részaránya hamarosan elérheti a Bokros-csomag előtti kétharmados szintet.

A kormányváltás óta eltelt hónapok sem hoztak lényeges változást a korábbiakhoz képest, mert az export- és beruházásvezérelt növekedésről, az állami szerepvállalás csökkentéséről szóló célkitűzéseket háttérbe szorította a "jóléti rendszerváltás" köntösébe bújtatott szavazatszerzési láz. A felszínen csak apró változtatásokra került sor, a háztartásoknak juttatott bér- és transzferjövedelmek pedig elősegítik, hogy továbbra is a lakossági fogyasztás adja majd a növekedés fő húzóerejét.

A szakmai közvéleménynek küldött üzenetek alapján jövőre már a fékpedálé lesz a fő szerep. A 2003-as költségvetésről egyelőre még keveset tudunk, de ha a kormány tényleg komolyan veszi saját ígéretét, miszerint az EU-metodikával számolva 4,5 százalékra rúg majd a GDP-arányos hiány, igencsak szűkös esztendő előtt állnak a költségvetési intézmények. Az idei túlköltéseket figyelembe véve 2 százalékot meghaladó megszorításra lesz szükség az ígéret betartásához.

Ez nem könnyű feladat az idei évről áthúzódó kötelezettségvállalásokat figyelembe véve. Ráadásul az ígéretek alapján hozzá kell látni az adóterhelés csökkentéséhez is, ami viszont nehezen lesz összeegyeztethető a jóléti államról kialakítandó vízióval. Utóbbit az is nehezíti, hogy a kormány szándékai szerint a költségvetésben nagyobb szerepet kellene szánni a beruházási célú költekezésnek, ezen belül is az infrastruktúra-fejlesztésnek. A pályáztatásokkal, célvizsgálatokkal valamelyest lehet húzni az időt, de a közönség hamarosan új autópálya-szakaszokat szeretne látni.





>> A csökkenő tőkevonzás következményei



Export- és beruházásvezérelt növekedés mifelénk nem működhet tőkebeáramlás nélkül. Ezen belül is a működőtőke bejövetele tűnik a legszerencsésebb útnak. Ez a témakör mostanában a folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozása kapcsán szokott szóba kerülni, miután a külföldi elemzőket általában aggasztja, hogy a magyar fizetési mérlegben a folyó sorokon mutatkozó hiányt messze nem fedezi a beérkező működőtőke. Nos, ez még önmagában nem lenne gond, hiszen a magyar gazdaság ma már kényelmesen bevállalhat évi 1-2 milliárd eurónyi adósságtípusú finanszírozást.

A probléma abban rejlik, hogy friss működőtőke híján nem jönnek létre újabb termelőkapacitások (jól jelzi ezt a feldolgozóipari beruházások közelmúltbeli csökkenése), a beruházási ráták visszaesésével pedig a fenntartható növekedési ütem is alacsonyabb lehet.

A közvetlen tőkebefektetések visszaesésében természetesen nagy szerepet játszanak a globális és regionális jelenségek. A közelmúltban nehéz pénzügyi helyzetbe került számos korábbi húzóágazat. A jelenlegi bizonytalan környezetben a nemzetközi cégvilág nagyjai - néhány kivételtől eltekintve - jelentősen visszafogták beruházási aktivitásukat.

Az elkerülhetetlen racionalizálások során elvileg keletebbre csoportosulhatnak a termelőüzemek, de a jelek szerint egyelőre inkább a kihasználatlan kapacitások leépítése zajlik. Mindeközben a régió más országaiban épp most vett lendületet a privatizációs hullám, ami vissza nem térő lehetőségeket jelent a piac- és/vagy olcsó vagyonszerzést megcélzó befektetőknek. Ráadásul ezek az országok is egyre gyakrabban alkalmazzák az adókedvezmények csábító erejét. Nem könnyű tehát idecsalogatni a befektetőket.

De milyen belső eredetű okai lehetnek a működőtőke távolmaradásának? A kérdés megválaszolásához érdemes megnézni, miért is választottak éppen minket a korábban érkező cégek. A legfontosabb elemek: viszonylag kiszámítható jogi és működési környezet, megfelelő infrastrukturális háttér, minőségét tekintve olcsó munkaerő, adókedvezmények.

Ezek közül az adókedvezmények esetleges eltűnése (az EU-csatlakozáshoz kapcsolódóan) okozhat némi bizonytalanságot az újonnan érkezőknek, a leginkább kézzelfogható tényező viszont a hazai munkaerő jelentős drágulása.

Az elmúlt két évben megtorpant az ipari termelés bővülése, miközben a bérek oldaláról fokozott költségoldali nyomás nehezedett a munkáltatókra. Ráadásul a forint lebegtetési sávjának kiszélesítését követő jelentős nominális felértékelődés önmagában is jelentősen drágította a hazai munkaerőt.

A minimálbér-emelések és a közszférában végrehajtott bérkorrekciók a versenyszférában is megnehezítették a bérek alkalmazkodását a megváltozott árfolyamfeltételekhez. Emiatt a versenyképesség egyik fontos mércéjének tartott fajlagos munkaköltség alapú reálárfolyam jelentős felértékelődést mutat a külkereskedelmi partnereinkhez képest (lásd a mellékelt ábrát). Ez utóbbi mutató 1999 vége óta 23 százalékos forinterősödést mutat, ami mellett már nem mehetnek el szó nélkül a befektetési döntnökök. Ezek után várható, hogy a jövőben további "helycserékre" kerülhet sor a működő ipari parkokban. Az ázsiai típusú bérmunkára szakosodott vállalkozások előbb-utóbb továbbállnak, helyükre képzettebb munkaerőt igénylő, magasabb hozzáadott értéket előállító cégek érkezhetnek. Ebben semmi rossz sincs, ez természetes velejárója a felzárkózásnak. Csak látnánk már az új befektetőket!





>> Reálkonvergencia-

dilemma



A közelmúlt fejleményei a konvergenciafolyamat érdekes öszszefüggésére irányítják rá a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a reálkonvergencia két fontos területe, az életszínvonal és a kibocsátási szint (GDP) bizonyos helyzetekben csak egymás rovására gyorsítható. Leegyszerűsítve: minél gyorsabb a bérfelzárkózás, annál inkább csökken az adott ország tőkevonzó képessége, ami miatt lassabb lehet a jövedelemtermelő potenciál felzárkózása.

Fordítva is igaz lehet az öszszefüggés, feltételezve persze, hogy komoly munkaerő-piaci tartalékokkal bír az ország. Magyarországon az utóbbi időben - nem csekély részben az infra-

struktúra hiánya miatt - néhány földrajzi régióban, illetve ágazatban szűkössé vált az emberi erőforrás. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a relatív kibocsátási szinttől még mindig elmaradó relatív bérszínvonal a versenyszektorban is "begyorsított".

A hazai döntéshozók szeme előtt a választási küzdelmek időszakában zömmel rövid távú szempontok lebegtek. A munkaerő fokozottabb anyagi "megbecsülését" célzó törekvések általában értékes szavazatokat hoznak a konyhára, így ezeké lett a fő szerep. A külső egyensúlyi korlát tágulásával ez egyelőre nem is jelent különösebb kockázatot. Középtávon azonban a gyümölcsök korai leszüretelése visszaüthet, hiszen a versenyképesség-romlás miatt lelassulhat a kibocsátási szint felzárkóztatása. A gazdaságpolitikusoknak most nagyon oda kell figyelniük arra, hogy "jóléti rendszerváltás" égisze alatt nehogy a növekedési potenciál jelentős visszavágására kerüljön sor. Most még nem késő a korrekció.