Az országok is kérhetnek majd csődvédelmet
Miközben a globalizációellenes aktivisták a hét végén Washingtonban az IMF világuralma ellen tüntettek, a szervezet vezetői és főrészvényesei épp azon törték a fejüket, hogyan lehetne végre megnyugtató és mindenki számára elfogadható mechanizmust kialakítani a pénzügyi válságba került országok számára, és viszszaszerezni a valutaalap megtépázott tekintélyét. Merthogy az intézmény az utóbbi években egyre inkább és egyre jogosabban a támadások kereszttüzébe került. Az ázsiai valutaválság kapcsán még mondhatták, hogy abban a térségben korábban nem adtak tanácsokat, az orosz összeomlást is lehetett egyedi jelenségnek tekinteni, Latin-Amerika mostani agóniája azonban több mint zavarba ejtő. Hiszen a térség országai már jó ideje az IMF által javasolt, "washingtoni konszenzusként" ismert neoliberális receptet igyekszenek alkalmazni bajaikra, a végeredmény azonban lesújtó. Argentína tavaly decemberben fizetésképtelenné vált, ennek nyomán még olyan korábban eminensnek tartott országokat is hasonló veszély fenyeget, mint Uruguay, nem is beszélve a 250 milliárd dolláros adósság alatt nyögő Brazíliáról, amelynek küszöbönálló csődjét máris tényként kezelik a piacok.
Persze vannak, akik szerint a mostani problémák épp abból adódnak, hogy az érintett országok nem követték elég következetesen a valutaalap útmutatásait, s ebben van is igazság. Ennek ellenére szembetűnő az a következetlenség, ahogy az IMF az egyes eseteket kezelte. Miközben Argentínát hagyták a szakadékba zuhanni, az USA számára stratégiailag fontos Törökország vagy Brazília hatalmas kisegítő hiteleket kapott, dacára annak, hogy a Bush-kormányzat - szavakban legalábbis - jóval szűkmarkúbb az ilyen helyzetekben, mint elődje.
Az Egyesült Államok hét végi pálfordulásának megértéséhez is ebben kell keresni a magyarázatot. Az ugyanis világosan látszik, hogy Brazília és egész Latin-Amerika fenyegető fizetésképtelensége óriási pénzügyi próbatétel elé állítaná a bajba jutott államok megsegítésére igyekvő valutaalapot és annak fő részvényesét, az USA-t. Akkor már jobbnak tűnik egy olyan formula kidolgozása, amely egyrészt lehetőséget ad a válságba került országnak arra, hogy a vállalatokhoz hasonlóan csődvédelmet kérjen hitelezőivel szemben, másrészt a kötvénytulajdonosok többsége a kisebbségre nézve is kötelező jelleggel megállapodhasson az adóssal az átütemezés feltételeiről. Utóbbit egyelőre tiltja az amerikai jog, tehát olyan záradékot kell beépíteni a kötvénykibocsátások feltételeibe, amely ezt lehetővé teszi.
A javaslat támogatásával az amerikai kormányzat - első látásra elég szokatlan módon - még a Wall Street befolyásos befektetési bankjaival is szembefordul. Azok ugyanis élesen ellenzik a tervet, több okból is. Az egyik ilyen érv, hogy a vállalati csődeljárásoktól eltérően a szuverén államcsődök esetében nincs meg a végrehajtás kényszerítő eszköze, tehát az adós államot végeredményben csak közvetve lehet jobb belátásra bírni. A másik félelem, hogy az újonnan bevezetendő intézmény csak növeli a hajlandóságot a fegyelmezetlenségre, hiszen végső eszközként mindig ott állna a csődvédelem lehetősége. Mindez oda vezetne, hogy a bankok csak magasabb kockázati felárral lennének hajlandóak hitelezni az adott országnak. Ráadásul azzal a mostani javaslat sem számol, hogy az új mechanizmus teljes egészében kiváltaná az eddig alkalmazott pénzügyi mentőakciókat.
Hogy mi változik valójában akkor a tervezett intézkedésektől, azt most nehéz megjósolni. Ha sikerülne valóban átfogó és kiszámítható feltételrendszert kialakítani a jövőbeni válsághelyzetek kezelésére, az javíthatná az IMF hitelességét. A csődintézmény rendszere azonban vélhetően inkább azt a célt szolgálná, hogy az ilyen krízisek számláját a kormányok helyett inkább a magánhitelezők viseljék, lehetőleg új források bevonása nélkül, viszont nemzetközi szintre emelt intézményes keretek között. Mivel azonban a mostani hitelnyújtások és a leendő átütemezések feltételei valószínűleg nem sokban különböznek majd, a valutaalap receptjei körüli viták várhatóan továbbra sem csillapodnak.
