Magyarország előtt megnyílt az út az EU-ba

Koppenhágában minden másként történt, mint azt várták. A csúcs nem tartott ugyan négy napon át (vasárnapig), de a végalku ahhoz éppen eléggé belegyalogolt a péntek estébe, hogy épp a ceremoniális rész váljon lehetetlenné. Elmaradt az utolsóra várt nagy pénzosztás, cserébe itt-ott könnyítésre meg némi aprópénzre futotta még. Az EU "szalámitaktikája" végül kivédte a frontális ütközést a "visegrádiakkal", ám a netán hátramaradt keserű szájíz sem ronthatta meg a zárás örömét.

"Ismét Európában vagyunk" - kezdte Medgyessy Péter miniszterelnök a tárgyalások befejeztét követő sajtóértekezletén, hangsúlyozva, hogy "megillet bennünket ez a hely". Az ötvenhat és fél hónapnyi folyamatra pontot tevő koppenhágai egyezség kimenete-lét a csúcs megnyitásakor már sejteni lehetett - a kérdést a még elérhető pluszkedvezmények mértéke jelentette. Mint bebizonyosodott, e ponton túlzottak voltak a várakozások: a remélt végső bőkezűség elmaradt. Az okok elemzése nyilván sokáig eltart még, szakértők és diplomaták első kommentárjai a német kancellár nehéz gazdasági és belpolitikai helyzetétől, a "visegrádi frontot" ügyesen felszeletelő dán diplomácián keresztül például a négyéves magyar tárgyalási mérleg túlnyomóan kedvező kicsengéséig terjedtek, mely utóbbi úgymond csak relatíve kevés alapot hagyott további elszánt alkudozás megindokolásához.

Azzal, hogy egy hete Brüsszelben valamennyi tagjelölttel sikerült lényegében minden "nem költségvetési" fejezetet lezárni, Koppenhágára már csak néhány kérdéskör maradt nyitva. Mekkora legyen a költségvetési visszatérítések nagysága? Hogyan alakuljon a közvetlen agrárkifizetések évi százalékos mértéke? Az átmeneti agrárrezsim hossza? A nemzeti agrártámogatás lehetséges nagysága? A vidékfejlesztésből közvetlen támogatásra fordítható hányad mibenléte - és hasonlók. Igazából a dán diplomácia a csúcs előtt már ezeknél is mindent előzetesen kiporciózott. A nagy kérdés az volt, vajon a többi tagállam kész lesz-e áldását adni erre a csomagra - két nappal korábban a külügyminiszterek brüsszeli találkozóján még nem tették meg ezt a gesztust -, illetve hogy a mindenki fantáziáját megmozgató mintegy 2,2 milliárd eurós "berlini maradékból" sikerül-e valamennyit még kihasítani, némi javulást idézve elő az említett csomag egyik-másik tételében.

Nyilvánvaló volt, hogy a tárgyalások előtt ez utóbbira uniós részről nem tesznek majd ajánlatot, s ennyiből sok látszott múlni azon, vajon a tagjelöltek kellően egységes frontot alkotnak-e majd az utóbbi elérése érdekében.

És voltaképpen itt kezdődtek a gondok. Koppenhágába a tagjelöltek többsége már úgy érkezett, hogy nem is titkolták: elégedettek, és akár az addig elért eredmények alapján is készek lennének aláírni a csatlakozási szerződést. A még "talpon maradt" kemény magot Lengyel-, Magyar-, Csehország és Szlovénia alkotta, ám az ő frontjuk sem volt teljesen egységes: a magyarok mindenekelőtt a magasabb agrártámogatási hányadért harcoltak, míg a többiek nagyobb költségvetési visszatérítésért. Elvben mindezek hozadéka a többi tagjelöltre is eloszlott volna, ám az egész súlyán sokat gyengített, hogy csak néhány ország tényleges fölszólamlása állt mögötte.

A dán diplomácia kezdettől fogva tudatosan rájátszott erre az adottságra. Anders Fogh Rasmussen kormányfő már csütörtök este, a csúcs előtti sajtóértekezletén úgy fogalmazott, hogy a dán javaslatot a jelöltek többsége elfogadja, és "csak néhány országnak" vannak még fenntartásai. A dánok aztán még ez utóbbiak táborát is mind ügyesebben fellazították azzal, hogy részint külön ajánlatot tettek Lengyelországnak, részint a magyarokról folyamatosan azt terjesztették, hogy voltaképpen szintén az "elégedettek" táborába sorolhatók, és a magyar delegáció fenntartásai csak látszatmentő manőverek.

A lengyelek megkülönböztetett kezelése már reggel megkezdődött, midőn Rasmussen még a csúcs formális megnyitását megelőzően hosszú megbeszélést folytatott Leszek Miller lengyel miniszterelnökkel, és csak a tényleges csúcsnyitás után - átmenetileg felfüggesztve ez utóbbi munkáját - ült külön-külön is asztalhoz a magyar, a cseh és a szlovén kormányfővel. Elsőre még mindenki nemet mondott az induló dán csomagra, fölvetve annak szükségét, hogy a dán elnökségnek új mandátumot kelljen kérnie a csúcstól. Ekkor indult be a szalámiszeletelés.

Gerhard Schröder német kancellár kétoldalú megbeszélést folytatott lengyel kollégájával, ahol első ízben vetette fel - egyébként dán javaslatra - azt a formulát, amelyik lehetővé tenné, hogy Varsó már a tagság első éveiben az előzetesen számolt tételen felül további egymilliárd eurónyi pénzhez juthasson, viszonylag gyorsan és egyszerűen. Az ötlet többszörös trükköt is magában rejt. Mindenekelőtt: nem az EU által felajánlott "új pénzről" volt szó, hanem arról, hogy az eredeti tervekben Lengyelországnak több évre szánt - összesen 8,6 milliárdnyi - felzárkóztatási alapokból egymilliárdot levesznek, majd ugyanennyit 2005-ben és 2006-ban azonnal lehívható formában Varsó rendelkezésére bocsátanak. E pénz fele likviditást támogató forrásként használható - hasonlatosan a már 2004-re is valamennyi jelölt számára elérhetővé tett kerethez -, a másik feléhez azonban már konkrét projektet kell rendelni, anélkül azonban, hogy felmerülne (a "normális" regionális programok esetében alapkövetelménynek számító) hazai társfinanszírozás szüksége.

A lengyelek dilemmája abban állt, hogy itt tehát nem új forrásról volt szó, viszont valószínűsíthető, hogy a 8,6 milliárdos keret egészét a periódus végéig a lengyel intézmények nem lennének képesek felhasználni. Ez a pénz viszont most rögtön válhat elérhetővé, ráadásul a felét akár a legfontosabbnak tartott közvetlen agrártámogatásra is fordíthatják.

Miller kezdetben az elutasítást választotta, de ügyelt arra, hogy ez azért ne tűnjön visszavonhatatlannak. Ehelyett igyekezett javítani a feltételeken, és végül elérte, hogy egyfelől Varsó kapott 108 millió, ténylegesen is "új pénzt" is a külső határvédelem erősítésére (kiegészítés a korábbi 172 milliós "Schengen-kerethez"), majd a másodszori visszautasítás után lehetővé tették a lengyelek számára, hogy egymillió tonnányi tejkvótát - a már meglévő kereten belül - a könnyebben kifizethető kategóriába átcsoportosítsanak. Miller ezt már nem utasította el, és ezzel Lengyelország lényegében kiszállt az alkudozásból.

A lengyeleknek tett ajánlattal a dán-német politika lényegében "saját pénzéből" - az ehhez való könnyebb hozzáférés felkínálásával - vásárolta meg Varsó beleegyezését (maga Hübner, lengyel Európa-ügyi miniszter asszony is elismerte utóbb sajtóértekezletén, hogy "igazi pluszpénz alig van a csomagban"). Emellett azonban kihúzták a talajt a többiek alól is, hogy nagyobb arányú "új pénzért" lobbizzanak, s ráadásul a lengyelek kiválásával reménytelenül meg is gyengült a még "talpon maradt" tagjelöltek tábora.

Közülük Szlovénia hamarosan maga is kiszállt, elfogadva egy 48 millió eurós visszatérítés-javítást. A menthetőt igyekezett menteni a magyar diplomácia azzal, hogy - miközben a lengyelek a végső alkuikat folytatták - ad hoc egyeztetést kezdeményezett a "visegrádi maradék" körében, bevonva az addig passzív szlovák diplomáciát is. A dánoknál éppen "sorra kerülő" Vladimír Spidla cseh miniszterelnökre várt volna, hogy a "visegrádi hármak" addicionális követelését az elnökség elé terjeszsze. Ez azonban már túl későn érkezett, ráadásul lélektanilag is meglehetősen rossz időpontban. Kora este volt már, a péntekre tervezett forgatókönyv láthatóan borult, és mind kétségesebbé vált, hogy a protokollszempontból látszólag megkérdőjelezhetetlen kora esti "csúcslátogatást" a dán királynőnél egyáltalán tartani lehet-e majd (mint utóbb kiderült: nem lehetett). Nőtt a nyomás a dán kormányfőn tagországbeli kollégái részéről is, akik mind türelmetlenebbül viselték a csúcs felfüggesztéséből adódó tétlenséget.

Mindezek után Spidla visegrádi felvetése értesülések szerint nagyon kedvezőtlen fogadtatásra talált: Rasmussen már azt is "értetlenül" fogadta, hogy hirtelen bekerült a követelések oldalára egy szlovák álláspont is, amikor Pozsony már napokkal ezelőtt "lényegében elégedettnek" nevezte magát. Úgy tudni, hogy a dán miniszterelnök igazából nem is hagyta, hogy a cseh kormányfő kifejtse a hármak igényeit, és beérte annak száraz kijelentésével, hogy nincs további pénz, nincs további alkura mód.