Igy látja a piac

Az elmúlt hetek-hónapok történéseivel kapcsolatban egy érdekes kérdés, hogy milyen messze álltunk egy válságtól, illetve miért nem következett be végül a valutakrízis. Úgy gondolom, a valutaválságok történetének klasszikus példája lehetett volna Magyarország, ha megtámadták volna a forint árfolyamát. Tekintve, hogy a hosszú távú portfólió-tőkebefektetések (gyakorlatilag ez alatt az állampapír-vásárlásokat kell érteni) a sáveltolás után nullára csökkentek - holott a folyó fizetési mérleg hiánya havonta kb. 300-400 millió euró tőkebeáramlást igényel a makrogazdasági háttérnek "megfelelően". Ha a külföldiek folyamatosan szabadultak volna meg állampapírjaiktól, jó

eséllyel bekövetkezett volna a támadás.

A konvergenciabefektetők azonban nem adtak el. Elszenvedték mind az árfolyam-, mind a kamatveszteséget is, így közel 10 százalékot veszítettek pozícióikon. 2170 milliárd forintos, azaz több mint 8 milliárd eurós befektetésállományukon valószínűleg ők vesztettek a legtöbbet az elmúlt két hónap során. A konvergenciaalapok hozama így 2002 kezdete óta alig 2 százalékra esett, ami jelentősen elmarad az euró-állampapírpiac 8 százalékos hozama mögött. Miért nem szálltak ki akkor a forint-állampapírokból? - kérdezhetnénk annak tudatában, hogy ezt valószínűleg a forint elleni támadás követte volna. A konvergenciajátékból nincs kiszállás.

A konvergenciabefektetők, azaz a külföldi befektetési alapok száma viszonylag alacsony, ezért hatalmas - a legnagyobbak befektetése 100-200 milliárd forint, tehát a külföldiek által birtokolt állomány 5-10 százaléka - állományt tartanak. Számukra az eladás nem választási lehetőség, portfóliójuk kis részének eladása ugyanis további veszteséget okozna a megmaradt részen.

A gazdaságpolitika ilyen szempontból tehát jól időzített, régiótársunk, Csehország például gazdaságpolitikai ballépések után 1997-ben valutaválságba került. Félreértések elkerülések végett: a válság elkerülése nem a döntéshozókon múlt. A konvergenciajáték tehát folytatódik.