Hogyan mozdítsuk ki Latin-Amerikát a holtpontról?

n Az élénk gazdasági növekedés hiánya annál is szembetűnőbb, mivel a térség bővelkedik természeti erőforrásokban és jó termőföldben, a lakosság egészségi állapota megfelelő, óriási előrelépés volt az írástudatlanság felszámolásában, a felnőtt lakosság körében az írni-olvasni tudás eléri vagy meghaladja a 90 százalékot. A születési ráták meredeken estek, olyan szintre, hogy több országban a népesedés csökkenni fog a következő évtizedekben. A nők helyzete javult, a lánygyermekek beiskolázása sokfelé a fiúkét is meghaladja, a "macho"-kultúra hagyományai ellenére a nők egyre többen vállalnak munkát, előkelő politikai és társadalmi pozíciókra tesznek szert.

További előny, hogy a lakosság jelentős hányada él a tengerpart közelében és városokban, ami jó feltétel a gazdasági növekedés számára. A térség nemzetközi összehasonlításban nem szegény, inkább megrekedt valahol a globális jövedelemskála közepén. A kérdés tehát az, hogy mi állt a valós növekedés rejtélyes hiánya mögött az elmúlt 25 évben. A magam részéről két megoldatlan - bár megoldható - problémát látok, az egyik társadalmi, a másik technológiai természetű.

A társadalmi megosztottság eredete visszavezethető a XVI. századra, amikor az európaiak meghódították a bennszülött amerikaiakat. Latin-Amerika erőszakos hódítás eredményeként jött létre, ennek során az európaiak leigázták az őslakosságot, és nagy számban hoztak be rabszolgát Afrikából, főleg a karibi térségbe és Brazíliába. A társadalmak az európaiak, a amerindiaiak és az afrikaiak egymás közötti házasságai következtében etnikailag összetetté váltak. A későbbiekben megmaradt az európaiak dominanciája és a bennszülöttek, illetve az afroamerikaiak alávetettsége, a mélyen gyökerező szegénység pedig sebhelyként éktelenkedett a térség arculatán. A latin-amerikai jövedelemkülönbségek ma is a világon a legnagyobbak között vannak, tükrözve az etnikai és faji megosztottságot.

A jövedelmek egyenlőtlensége hosszú árnyékot vet. A gazdagok sokáig harcoltak az adóztatás ellen, amelyre pedig szükség lett volna a szegények oktatásához és egészségügyi ellátásához. Ezzel állandósult a szociális megosztottság, amely sokakat a globális versenyben való helytálláshoz szükséges képzés és gyógyellátás nélkül hagyott. A helyzet egyes országokban - például Brazíliában - javul, ami kedvező jel a jövőre nézve. Másutt - például Guatemalában és az Andok egyes államaiban - azonban maradt az erőszakkal és bizalmatlansággal telített társadalmi megosztottság.

A másik - technológiai természetű - probléma abban nyilvánul meg, hogy a politikai okfejtésben jelentős különbség van Latin-Amerika és Ázsia között. A nyilvános vitákat Ázsiában az a kérdés uralja, hogy ott miként lehetne behozni a műszaki lemaradást. A térség kormányai szüntelenül azon fáradoznak, hogy javítsák a gazdaság tudományos és technológiai kapacitásait, ami Latin-Amerikában sokkal szerényebb hangsúlyt kap.

Az eredmény az, hogy Latin-Amerika nem tudott megfelelően profitálni a globális műszaki haladásból. Az ázsiai fejlődő államok ma számítógépeket, félvezetőket, gyógyszereket és szoftvert állítanak elő. Velük szemben olyan dél-amerikai "sztárállamok", mint Chile, ma is nagyrészt a természeti erőforrásainak kiaknázásán alapuló - például mezőgazdasági és színesfém- - kivitelre kényszerül hagyatkozni.

A helyzet természetesen nem reménytelen. Brazília például repülőgépeket és számos tartós fogyasztási cikket exportál, és Mexikó is mobilizálni tudott műszaki erőforrásokat. Argentína és Chile a biotechnológián alapuló korszerű mezőgazdaságot hozhatna létre. Igazi technológiai forradalommal azonban itt nem próbálkoztak, legalábbis nem olyan összpontosítással, ügyességgel, elkötelezettséggel és pénzügyi támogatással, amire az ázsiai országok szolgálnak példával. Ebbe az irányba haladva ki lehetne váltani egy ugrásszerűen meginduló gazdasági növekedést.

Ilyen gazdaságpolitika megkövetelné, hogy az ázsiai fejlődő államok mintájára Latin-Amerikában is növeljék a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadásokat, mégpedig a GNP jelenlegi 0,5 százalékáról legalább 2 százalékra. Ennek részeként közpénzekből kellene támogatni kutatóhelyeket és egyetemeket, illetve ösztönözni kellene a magánvállalati kutatást és fejlesztést, a csúcstechnikai multinacionális cégek elé pedig vörös szőnyeget kellene teríteni, amint azt tették Ázsiában. Ösztönözni kellene emellett a továbbtanulást, főleg a tudományos és műszaki képzés irányában.

Az említett szociális és technológia agenda nem független egymástól, mindkettő feltételezi, hogy a térség országai a lakosságba invesztáljanak, mert ennek révén Latin-Amerika is a termelékenység élvonalába juthatna.