Az Mnb kutatóműhelyéből
A fiskális politika esetében a prudens viselkedést az ország és az állam adósságának ideális és fenntartható mértékének biztosításával azonosíthatjuk, amelynek döntő feltétele a költségvetési hiány korlátok között tartása is - írja a tanulmány.
A hiány hatásainak elemzéséhez érdemes abból az azonosságból kiindulni, amely szerint a magánberuházások szintjét egy adott évben két lényeges forrás finanszírozhatja: a hazai gazdasági szereplők megtakarításai, illetve külföldről felvett hitelek.
Alacsony hazai megtakarítások esetén külföldi forrásbevonásra van szükség, ami növeli a fizetési mérleg hiányát. Ez megemeli a külföldiek felé fennálló adósságot, aminek kamatai és törlesztő részletei hosszabb távon mérséklik az ország rendelkezésére álló jövedelmet. A forrásigény ezen túl a hosszú távú kamatok megemelkedését hozhatja, ami produktív beruházások kiszorításához vezethet, és mérsékelheti a gazdaság kibocsátását és hosszú távú növekedését is.
Mivel a hazai megtakarítások szintjét a magán- és állami megtakarítások összege határozza meg, a deficit közvetlen hatása az, hogy mérsékli az aggregált megtakarítást. A deficit közvetett hatását azonban alapvetően befolyásolja a fogyasztók reakciója, és erről a közgazdaságtanban többféle vélemény fogalmazódott meg.
A nem-keynesi vagy ricardói megközelítés lényege, hogy a hosszú távra tervező, pénzügyi korlátokkal nem rendelkező fogyasztók a deficit emelkedésére a megtakarításuk ugyanolyan mértékű emelésével reagálnak, mivel tisztában vannak azzal, hogy a deficit következtében megnövekvő adósságállományt a jövőben vissza kell fizetni. Ennek következtében azonban a deficit nem lesz hatással az aggregált megtakarításokra. A keynesi megközelítés ezzel szemben azt feltételezi, hogy a megtakarítást a fogyasztók aktuálisan rendelkezésre álló jövedelme határozza meg, ennélfogva a deficit emelkedése általánosan az aggregált megtakarítás mérséklődéséhez vezet. A konszenzusos nézet szerint a ricardói megközelítés feltevései és következtetései túl szigorúak, ezért a hiány rövid távon a megtakarítások mérséklődéséhez vezet.
A fiskális politika prudens alakulásával kapcsolatos várakozások jelentősen befolyásolhatják a befektetések után elvárt kockázati prémiumot, ami komoly hatással lehet a kamat és az árfolyam szintjére - mondják a szerzők. A kamatok jelentős emelkedéséhez és az árfolyam leértékelődéséhez vezethet például, ha a piaci szereplők úgy ítélik meg, hogy a fiskális politika rövid távú céljai érdekében nem törődik a felhalmozódó államadósság fenntarthatóságának hosszú távú korlátjával, vagy a fizetési mérleg tartós hiányát túlzottnak ítélik. Mivel az államadósság szintje általában nominálisan rögzített a monetáris politika által befolyásolt árszint, infláció és nominális árfolyam is hat az államadósság fenntarthatóságára. Ezért az imprudens fiskális politika veszélyeztetheti a monetáris stabilitást is, és így a kockázati prémium további emelkedését okozhatja, mivel - ha a jegybank függetlensége korlátozott - az adósság elinflálására vagy az árfolyam leértékelésére ösztönözheti a monetáris politikát.
A fiskális politika hosszú távú növekedésre gyakorolt hatását a deficit és az adósság szintjén túl a költségvetés minőségi szempontjai is befolyásolják. Ez alatt a szerzők a költségvetés rendelkezésére álló erőforrások meghatározott stratégiai célokra történő hatékony elosztását értik. Ebbe beletartozik az adórendszer torzító hatásainak minimalizálása, a termelékenységet hosszú távon leginkább emelő prioritások (oktatás, kutatás-fejlesztés, infrastruktúra-fejlesztés) kiválasztása és a végrehajtás intézményi feltételeinek megfelelő biztosítása is.
Összefoglalva: a tartós költségvetési deficit és a felhalmozódó államadósság tehát az ország hosszú távú jövedelmének mérséklődéséhez vezet. Egyrészt azáltal, hogy magánberuházások kiszorításán keresztül növekedési áldozatot okozhat. Másrészt amennyiben a deficitet külső forrás finanszírozza, amely a fizetési mérleghiány és a nettó külföldi adósság növekedésével jár, akkor az adósság és kamatainak visszafizetése fog hosszú távon a nemzeti jövedelem mérséklődésével járni.
A prudens fiskális politika egyik alapvető hosszú távú feladata így egy ideális államadósságszint fenntartása. Az államadósság lehetővé teszi a a költségvetési kiadások nemzedékek közötti átcsoportosítását, így szintjének meghatározása számos társadalmi szempont körültekintő mérlegelését igénylő döntés. Azonban néhány gazdasági feltételt - a szerzők szerint - érdemes figyelembe venni. Alapvető szempont a hosszú távú fenntarthatóság, azaz hogy a törlesztőrészletek és a kamatok fizetése - még jelentős makrogazdasági vagy demográfiai sokkok esetén - se jelenthessen a kormányzatnak olyan terhet, amelyet nem tud vagy nem akar finanszírozni. Fontos szempont a finanszírozás költsége is, s ez nemcsak a fenntarthatóságot, de az adósság miatt a gazdaságtól elvont források mértékét is befolyásolja. A finanszírozás költségét és a költségvetés magánberuházásokat kiszorító hatását a hazai és nemzetközi kamatszinteken túl a fizetésképtelenné válás kockázata is befolyásolhatja. Az ideális államadósságszintnek lehetővé kell tennie továbbá, hogy a fiskális politika rugalmasan tudjon reagálni a gazdasági ingadozásokra is anélkül, hogy a fenntarthatósága kérdésessé válna, és így jelentős finanszírozásiköltség-emelkedéssel kelljen szembesülnie.
A nemzetközi gyakorlatban ritka, hogy az országok pontosan meghatároznák és kihirdetnék az ideálisnak tekintett államadósság-pályát. Az Európai Unióban ennek oka lehet az is, hogy a stabilitási és növekedési paktum egyértelmű és transzparens előírásai - ami a GDP 60 százalékában maximálja a bruttó államadósság hosszú távon fenntartható szintjét - miatt nem tartják szükségesnek önálló hosszú távú államadósság cél meghatározását. (Azért erre is akadnak példák, lásd kereset írásunkat.)
(Kiss P. Gábor-Karádi Péter-Krekó Judit: Az euró bevezetésével járó strukturális politikai kihívások: költségvetési politika)
