Járai Zsigmond-exkluzív: tézisek az ideális gazdaságpolitikáról

Egy gazdaság versenyképességét számos társadalmi, gazdasági és pénzügyi tényező befolyásolja makro- és mikroszinten egyaránt. A hoszszú távú versenyképesség kialakításában és fenntartásában óriási szerepe van egy társadalom erkölcsi értékeinek, az oktatásnak és kutatásnak, de számos esetben a történelmi örökség, természeti adottságok is befolyásolják vagy meghatározzák azt. Ebben a cikkben csak a gazdasági fejlődést befolyásoló fiskális és monetáris politikával szemben támasztott követelményekkel foglalkozom.





>> I. Fiskális politika



A magyar gazdaság különböző fejlődési fokozataiban eltérőek voltak a versenyképességet leginkább korlátozó tényezők. A rendszerváltás óta számos területen rendkívül kedvező változások mentek végbe, amelyek jelentősen segítették a versenyképesség növekedését. A demokratikus jogrend és intézményi rendszer, a piacgazdaság kialakulása, a privatizáció, a külföldi tőkebeáramlás volt a motorja az elmúlt 15 esztendőben a gyors átalakulásnak és növekedésnek. Néhány éve azonban egy olyan kettősség jelent meg a gazdaságban, amely ráirányította a figyelmet az államháztartás problémáira. A privatizált magángazdaság - ha sok gonddal is - viszonylag jól működik, gyorsan fejlődik, ugyanakkor az állami szektor az utóbbi időben ennek visszahúzójává vált.

Az államháztartás tartós és strukturális egyensúlyhiánnyal küszködik, amely egyre intenzívebben nyomja rá bélyegét az egész gazdaságra, növekvő gondokat okozva. Az államháztartás túlzott terjedelme, hiánya és szerkezete lett a gazdasági növekedés egyik gátja. Az egyensúlytalanság fizetésimérleg-problémákat, magas kamatszintet, bizonytalanságot okoz. Elég egyértelmű a közgazdászok véleménye, hogy alapos reformokra van szükség, többen gyökeres fordulatot követelnek. (Nincs ez másként az unió sok egyéb tagállamában sem, Német-, Francia-, Olasz-, Görögországban hasonló gondokkal küzdenek.) Ezért is tartom különösen indokoltnak egy egyszerű és világos követelményrendszer felvázolását, amely az egyes gazdaságpolitikai lépések megítélésénél útmutatóul szolgálhat. Versenyképességünk javításának irányába teszünk lépéseket, ha közeledünk ezen követelmények teljesítéséhez, és rontjuk versenyképességünket, ha távolodunk. A konkrét követelmények a következők:

1. Kiegyensúlyozott államháztartás, nulla államadósság. Az államháztartás deficitje azt jelenti, hogy ma több pénzt költünk el, mint amennyi a rendelkezésünkre áll. Ezt kölcsönök felvételével lehet finanszírozni, ami egyrészt erkölcsileg kifogásolható, mivel a visszafizetés terheit a jövő generációkra tolja, másrészt gazdasági problémákat okoz, mivel az adósságszolgálat elviszi a kiadások egy részét. Nehezen, de viszonylag rövid távon el lehet érni a nulla deficitet, de nyilván sokkal hosszabb időszak kell az államadósság ledolgozásához. Úgy vélem azonban, nem elégedhetünk meg például a maastrichti kritériumok teljesülésével (maximum a GDP 3 százaléka a deficit és 60 százaléka az államadósság). Ha igazán versenyképesek akarunk lenni, saját magunk számára sokkal szigorúbb követelményeket kell kitűzni. Rendkívül veszélyes gazdaságpolitika az, amely állandóan azt méregeti, hogy még éppen alatta, vagy fölötte vagyunk a 60 százalékos államadósságnak, ahelyett hogy folyamatosan az adósság csökkentésére törekednénk.

2. Kemény költségvetési szabályok. Az EU stabilitási és növekedési egyezménye, a maastrichti kritériumok megfogalmaznak néhány ilyen szabályt, számunkra azonban sokkal szigorúbb nemzeti szabályok kellenének. Számos uniós tagállamban, de a világ más országaiban is léteznek ilyenek, amelyek megszegéséhez politikai vagy jogi szankciók társulnak (lásd a táblázatot).

Magyarország azon kevés ország közé tartozik, ahol gyakorlatilag semmilyen nemzeti szabály nem létezik. A jövőre vonatkozó szabályrendszert könnyebb politikailag is elfogadtatni, mint egy-egy évben egy nagyon szigorított költségvetést, hiszen a szabályok elfogadásakor mindenki hoszszabb távra tekint előre. A teljesség igénye nélkül néhány ötlet egy lehetséges szabályrendszerre:

- az államháztartás legfeljebb csak a gazdasági visszaesés idején lehet deficites, amelyet a növekedési években azonnal pótolni kell;

- az államadósság GDP-hez viszonyított arányának csökkennie kell, míg el nem éri a nullát;

- a költségvetést elfogadása előtt az Állami Számvevőszék és egy független bizottság felülvizsgálja, a bevételeket nem lehet felül-, a kiadásokat pedig alultervezni;

- ha a költségvetési hiány nem teljesül, a pénzügyminiszternek le kell mondania.

3. Az államháztartás adó- és járulékbevételei nem haladhatják meg a GDP 30 százalékát. A 30 százalék fölötti arány a magas adóterhelés miatt visszafogja a gazdaság versenyképességét, és elriasztja a befektetőket. Az adóbevételek Magyarországon 85-90 százalékát teszik ki a költségvetés összes bevételének, ehhez jönnek még az EU-transzferek, egyéb bevételek stb. 30 százalék körüli adóterhelés mellett az államháztartás teljes bevételei és kiadásai a GDP maximum 35-36 százalékát tehetnék ki a mai 46-48 százalékkal szemben. A 30 százalékos arány nem elérhetetlen (lásd a táblázatot), és még az is lehet, hogy a mi viszonyaink között ez is túl magas. A 1900-as évek elején Magyarországon még a tíz százalékot sem érte el az adóterhelés, és ázsiai versenytársainknál, Kínában, Indiában, Thaiföldön, Malajziában valószínűleg ma sem sokkal haladja meg ezt az arányt. Elméletileg elképzelhető, hogy egy ország viszonylag magas adóterhelés mellett is versenyképes lehet (Finn-, Svédország), de ezek többnyire kivételek. Abban a mezőnyben, ahol Magyarország versenyez, megengedhetetlen a 30 százaléknál nagyobb adóterhelés.

4. Fix, egyszerű adórendszer, alacsony kulcsokkal, a legszélesebb bázisra építve. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy az adórendszer gyakori változtatása kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot eredményez (arról nem is beszélve, ha évente ellentétes irányokban módosul). Az egyszerűség nemcsak a működési költségeket csökkenti, hanem javítja az átláthatóságot is, így növeli az adófegyelmet, az ellenőrzés hatékonyságát. A széles bázis egyrészt a kivételek egyszerűsítésével erősíti az adórendszert, másrészt társadalmilag igazságosabbá és az alacsonyabb kulcsokon keresztül gazdaságilag ösztönzőbbé teszi azt.

5. Kevés állami feladat, minimális bürokrácia. Ki kell törni abból a körből, amelyben ma vagyunk; az állam túl sok szociális, egészségügyi biztosítási, oktatási feladatot vállal magára. Ezzel betarthatatlan kötelezettségek keletkeznek, amelyek egyre inkább a kiadások növelése irányába ösztönöznek, aláásva ezzel a versenyképességet. Az államháztartási alrendszerek reformján általában ezen kötelezettségvállalások és teljesítésük reformját értjük. Mai rendszereink jó része hosszabb távon finanszírozhatatlan, világosan látszik ez pl. a nyugdíjrendszeren.

Nem minden állami feladatra kellene kevesebbet költeni, az államháztartás szerkezetét úgy kell átalakítani, hogy a teljes csökkentés mellett több maradjon kutatás-fejlesztésre, infrastruktúra- és gazdaságfejlesztésre. Hogyan lehet ezt a megoldhatatlannak látszó feladatot mégis megoldani? A kevesebb feladatvállalás mellett az állami foglalkoztatottak arányát és számát kell csökkenteni. Nálunk ma az összes foglalkoztatott 21 százaléka dolgozik az állam által fizetett munkahelyeken, ezt kellene kb. 15 százalékra csökkenteni. A bürokratikus szabályok lényeges egyszerűsítésével fel kell számolni az Osztrák-Magyar Monarchiából és a szocializmusból örökölt értelmetlen bürokráciát.

6. Kemény intézmények kellenek. A közgazdaság-tudomány hosszú kitérő után kezd visszajutni Adam Smith rendszeréhez, amely a szabadpiac és egy kemény intézményi rendszer elveire épül. Kicsi, de erős államra, államapparátusra van szükség. A Pénzügyminisztériumnak a költségvetést be kell tartania; az adóhivatalnak az adókat, akár adórendőrség közreműködésével, mindannyiunk érdekében be kell szednie; a szerződéseket végre kell hajtani. Ezek a jogrendszer, az intézmények és az állami apparátus kötelezettségei.

7. Munkára és vállalkozásra kell ösztönözni. Ez nem csak a fiskális politikával szemben követelmény. Az általános társadalmi környezeten, oktatáson stb. túl olyan adó- és nyugdíjrendszerre, egészségbiztosításra és szociális támogatásokra van szükség, amelyek e célokat szolgálják. Magyarországon ma a tízmilliós lakosság 38-39 százaléka foglalkoztatott, ez az egyik legalacsonyabb arány az EU-ban. Minél kisebb ez az arány, annál nagyobb elvonásokra van szükség, amelyek pedig csökkentik a versenyképességet.





>> II. Monetáris politika



A gazdasági növekedéssel szemben a jó monetáris politika hosszú távon semleges. Ugyanakkor egy rossz, túlzottan laza vagy túlzottan szigorú monetáris politika rövid, közép- vagy hosszabb távon is visszavetheti a gazdaság versenyképességét. Ezért fontos, hogy az alábbi követelmények teljesítése határozza meg a monetáris politikát.

1. Árstabilitás kell. Csak az árstabilitás elérése és fenntartása mellett tud közép- és hosszú távon optimális pályán fejlődni a gazdaság. Szomorú, hogy ezt sok magyar közgazdász, politikus és üzletember még ma sem ismeri el, és magasabb inflációt sürget. Ma Magyarországon kb. évi háromszázalékos infláció mellett beszélhetünk árstabilitásról.

2. A jegybanknak és a monetáris politikának egyetlen célja az árstabilitás. A jegybank nem felelős a gazdasági növekedés rövid távú ütemének emeléséért vagy a munkanélküliség csökkentéséért, és semmi egyéb gazdaságpolitikai cél eléréséért. Elsődleges célja az árstabilitás fenntartása, ennek megőrzése mellett lehet csak más követelményeket is figyelembe venni. Ha a fent vázolt fiskális követelményeket teljesítenénk, és az egy fenntartható jövedelempolitikával párosulna, nem lennének olyan inflációs feszültségek, amelyeket a monetáris politikával kell ellensúlyozni. A gazdaság az egyensúlyi árfolyam mellett optimális pályán fejlődhetne.

3. Nem kell kompromiszszum, nem kell koordináció. Az árstabilitás fenntartása érdekében szükséges, hogy a jegybank független intézmény legyen. Célja elérésére kell törekednie, senkivel nem kell koordinálnia, nem kell kompromisszumokat kötnie. A koordináció és a kompromisszumok a magyar és a nemzetközi tapasztalatok alapján egyértelműen károsak.

4. Euró mihamarabb. Az euró bevezetése gyorsítaná Magyarországon a gazdasági növekedést, és stabilizálná a gazdaságot. A bevezetéséhez szükséges úgynevezett maastrichti követelményeknél (az inflációs követelményeket kivéve) saját magunkkal szemben sokkal keményebb követelményeket kellene támasztanunk. Ezek teljesítése közép- és hosszú távon nemhogy visszavetné, hanem növelné a gazdaság versenyképességét. Sőt úgy gondolom, egy gyors fiskális konszolidáció a vállalkozásokra fordítható jövedelmek, a munkaerő-kínálat növekedésén és a kamatszint csökkenésén keresztül még rövid távon is inkább élénkítené a gazdaságot, mint visszafogná.

5. Világos, transzparens árfolyamrendszer. A kis és nyitott magyar gazdaság nagymértékben függ a pénzpiacok mozgásától, ezért fontos, hogy a piaci szereplők a célokat és a cselekedeteket világosan lássák és értékelni tudják.

6. Hitelesség, korrekt kommunikáció. Sajnos megtanultuk, hogy nagyon könnyű elveszíteni és nagyon nehéz visszaszerezni egy intézmény, egy rendszer vagy egy gazdaságpolitika hitelességét. A kommunikáció őszinte, igaz és céltudatos legyen. Enélkül a működés költségei sokkal magasabbak.

7. Társadalmi megegyezés, pénzügyi oktatás. Fontos lenne, hogy a társadalom, a politikusok, a munkaadók és munkavállalók költségvetési, árazási, bérezési és egyéb döntéseikben egyaránt elfogadják, hogy alacsony inflációra és az euró gyors bevezetésére van szükségünk. Ez az elfogadottság "simává" tehetné az utat, csökkentve ezzel a társadalmi költségeket és áldozatokat. Fontos lenne a modern pénzügyi ismeretek oktatása az egyetemeken és főiskolákon, de már a középiskolákban is. A pénzügyek mindannyiunk életét befolyásolják.





>> Miért nem?



Úgy gondolom, hogy ha Magyarország a fent vázolt fiskális és monetáris követelményeknek megfelelő gazdaságpolitikát folytatna, a gazdasági növekedés üteme évente akár 2-3 százalékponttal is magasabb lehetne. Legalábbis az ír, a szlovák, a balti, de a hazai tapasztalatok is azt mutatják, hogy minél inkább közeledik egy ország ezen követelmények teljesítéséhez, annál gyorsabb ütemben növekedhet.

Nagyon nehéz ezek után arra a kérdésre válaszolni, hogy akkor Magyarország miért nem folytat ilyen gazdaságpolitikát. Ennek főbb okai között az örökölt gazdasági és társadalmi problémákat, a politikusok hosszú és rövid távú érdekeinek ütközéseit, a bürokrácia ellenállását, de az ezen követelményektől sokszor eltérő társadalmi értékrend lassú változását is említhetjük. Sajnos az elmúlt években inkább távolodtunk és ma is nagyon távol vagyunk ezen követelmények teljesítésétől.

Úgy látom, ma már a közgazdászok és a politikusok nagy része is egyetért azzal, hogy jelentős reformok kellenek. A reformok azonban szükségszerűen konfliktusokkal járnak, így ezeket csak alapos előkészítés, társadalmi vita és az értékrend megismertetése alapján lehet megvalósítani. Mindenesetre minél hamarabb hozzákezdünk, annál közelebb kerülhetünk a világgazdaság élvonalához. A globalizációnak, de az Európai Uniónak is azok lehetnek a nyertesei, akik saját magukkal szemben kemény követelményeket támasztanak, és azokat következetesen érvényesítik.