Súlyos gondok a gazdasági csodával hivalkodó Írországban
Írország az Európai Unió Luxemburg utáni második leggazdagabb országa. Ha valaki pusztán ennek az információnak a birtokában először látogat el az ír szigetre, bizony számos meglepetés érheti. Dublin már-már elviselhetetlen forgalma, valamint az ezzel járó dugók, zaj és bűz ugyan a pörgő gazdaság számlájára is írható, ha némi jóindulattal belátjuk, hogy az infrastruktúra fejlődése nem tarthatott lépést a 90-es évek közepe óta tartó szárnyalással. Az viszont már legalábbis gyanús, hogy a belváros szívében is külvárosias sikátorokat, piszkos, elhanyagolt udvarokat talál a látogató. Ha viszont ne adj' isten megbetegszik, teljes súlyával rögtön a nyakába szakad az az ír valóság, amelyről nem szólnak a sikersztorik: túlzsúfolt kórházak, kevés orvos és ápoló, olyan sürgősségi osztályokkal, ahol a láthatóan szenvedő sérültekkel nincs ki foglalkozzon, de azért marasztalják őket, mondván, más dublini kórházban sem jobb a helyzet.
Az egészségügyi rendszer válsága persze az írek előtt nagyon is ismert tény, foglalkozik vele az ottani sajtó eleget. Ahogy beszámolnak az erőszakos bűncselekményekről - van miről -, az alkoholizmussal és a drogozással összefüggő jelenségekről, meg arról is, hogy riasztó ütemben nő az öngyilkosságok száma. Sokan értékválságról beszélnek, ám az impozáns növekedési adatokon túllépve, közelebbről is szemügyre véve az ír gazdasági fejlődés visszásságait, megállapítható, hogy azok önmagukban is éppen elég feszültséget generáltak.
A közhiedelemmel ellentétben Írország 1973-as uniós belépésének vajmi kevés köze van mindahhoz, ami a 90-es évek óta a szigeten történt. Az ország az EU-tagság ellenére egészen addig megrekedtnek tűnt félperiferiális helyzetében. A fordulat 1990-ben azzal kezdődött, hogy az amerikai Intel Írországba helyezte európai csipgyártását. Az üzletet az ír ipari fejlesztési hatóság szerezte, az átlagos 12 ezer helyett 30 ezer ír fontot fizetve a cégnek közvetlen támogatásként minden létrehozott munkahelyért.
Az Intelt azután számos más számítástechnikai cég követte Írországba, majd megjelentek a nagy gyógyszergyárak is. A betelepülő, főleg amerikai vállalatok szemében nemcsak európai hídfőállásként volt vonzó az angolul beszélő ország, de az alacsony társaságiadó-kulcsot kihasználva nyereségüket is ott próbálták felhalmozni. Denis O'Hearn, a belfasti egyetem professzorának lapunknak elküldött tanulmánya szerint 1995 és 1999 között már a multinacionális vállalatok adták a gazdasági bővülés 85 százalékát, amelyből 53 százalék a növekvő profitoknak volt köszönhető. Ami az ágazati megoszlást illeti, a 90-es évek GDP-bővülésének 40 százalékát mindössze három szektor adta: a számítástechnika, a vegyipar és az elektrotechnika. Ezeknek az ágazatoknak a gazdasági növekedéshez adott hozzájárulása azonban meg sem közelítette a foglalkoztatás bővüléséből kivett részét. Amikor például a Pfizer 1996-97-ben gyártani kezdte a Viagrát Írországban, úgy nőtt 70 százalékkal az organikus vegyipari termékek kibocsátása, hogy egyetlen új munkahely sem keletkezett.
A 90-es évek alatt majdnem megháromszorozódott külföldi tőkebeáramlás ugyanakkor jelentős mértékben kiszorította a helyi befektetéseket, amelyek mintegy harmadával csökkentek. A multik nyeresége a vállalati szféra teljes nyereségén belül 1999-re 90 százalékra nőtt, és ugyanebben az évben a repatriált profit nagysága a GDP nem kevesebb mint 40 százalékára rúgott. Mindez azt is jelenti, hogy az ír csoda részben puszta illúzió; a GDP a külföldre vitt nyereséggel nem számoló GNP-t 2002-ben 24 százalékkal haladta meg. Abban az évben Írország az EU leggyorsabban növekvő gazdasága volt: a GDP 6,1 százalékkal bővült, de 0,1 százalékos GNP-bővülésével egyúttal a leglassabban növekvő gazdaság is volt.
Mindennek fényében nem csoda, hogy a külföldi befektetéseknek kedvező neoliberális gazdaságpolitika a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódásával járt. A nem mezőgazdasági tevékenységekből származó bérjövedelem és profit korábban stabilan 70:30 százalékos megoszlása 2000-re 50:50 százalékra módosult, és a bérek részarányának meredek csökkenését a bérkülönbségek növekedése kísérte. A gazdasági növekedés jellegéből adódóan ugyanis sokkal kisebb mértékben bővült a jól képzett munkaerő foglalkoztatása, mint a rosszul fizetett szolgáltatóipari munkahelyek száma. De még a feldolgozóiparban is sokkal inkább a futószalagok mellé kerültek az új alkalmazottak, és nem a kelta tigris imázsának jobban megfelelő csúcstechnológiai mérnökök száma nőtt.
A kedvezőtlen folyamatoknak ráadásul a gazdaság túlhevülésétől és versenyképtelenné válásától tartó, ezért a bérek és az állami kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika nem is igen akarta útját állni. A 90-es években az állami bevételek évi átlagos 9 százalékos növekedése a megugró profitok ellenére is csak 18 százalékban származott a vállalati adókból; a fennmaradó rész a jövedelmek és a fogyasztás adóterheinek emeléséből adódott. Mindeközben 1993 és 2001 között az állami szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya több mint hat százalékponttal, 13,8 százalékra, az EU-ban a legalacsonyabb szintre csökkent. Az egészségügy mellett az oktatás is a vesztes ágazatok közé került: egy főre vetítve Írországban jut a legkevesebb az elemi oktatásra az EU-ban, az írástudatlan felnőttek aránya pedig a legmagasabbak között van az OECD-ben.
