Állítsátok meg Cheney-t!
Amikor 2002 nyarán az amerikai külügyminisztérium meghívására három hetet töltöttem az Egyesült Államokban egy nemzetközi újságírócsapat tagjaként, nagyon vegyes élmények értek. A szervezés óramű pontosságú volt, a vendéglátók profik, a kísérők rendkívül előzékenyek, barátságosak voltak. A találkozókon nagyon is átjött az a „civil kurázsi”, amire sok ország csak irigykedve tekinthet, kezdve a meglátogatott szakszervezetektől, a civil aktivistákon át, a helyi és „nagy” médiáig. Az ember szinte magába szívta az amerikaiak által oly büszkén emlegetett „checks and balances” (fékek és ellensúlyok) rendszerét, amelynek révén az átlagpolgár ellenőrizheti az általa választott tisztviselők munkáját.
Mégis, ami mikroszinten elismerésre méltóan működik, az valahogy megbicsaklik a nagypolitika szintjén. A túrán résztvevő, húszegynéhány, főként afrikai és ázsiai és közel-keleti országokból jött újságírók közül egy sem volt, aki elismeréssel szólt volna az Egyesült Államok kül- és katonapolitikájáról.
Mindez azért jutott most eszembe, mert az utóbbi napokban egyre több olyan hír érkezik, amelyek megerősítik az USA-ról alkotott negatív képet. És most már nem csak kívülről, hanem az országon belülről is kikezdik az image-t (mégis csak működik a „checks and balances”?). A célkeresztben a Bush-kormányzat Irak-poltikája van. Hirtelen elkezdett ugyanis repedezni az az egység, amellyel Amerika harcba szállt a gyűlölt diktátor, Szaddám Husszein ellen. Naponta érkeznek bíráló szavak, zavarba ejtő leleplezések a háború valódi természetéről. Hol a korábban támogató Clinton támadja Bush elhibázott stratégiáját, hol egy tekintélyes demokrata képviselő, John Murtha követeli az amerikai csapatok kivonását. Ami azonban nekem leginkább „kiveri a biztosítékot” az az alelnök, Dick Cheney körül kibontakozó botrány újabb és újabb fejleményei.
Cheney környezetéhez kapcsolódik például az az egyre dagadó ügy, amely még 2003-ra datálódik vissza. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Joseph C. Wilson kritikus hangvételű cikket mert közölni a Bush-kormányzattal szemben, mely szerint hazugság volt, hogy Szaddám Husszeint urániumot akart venni Nigertől tömegpusztító fegyverek gyártásához (ő már csak tudja, őt bízták meg ennek kiderítésével). A Fehér Ház bosszúból kiszivárogtatta, hogy Wilson felesége, Valerie Plame fedett CIA ügynök, ami így több újságban is megjelent. Az Amerikában súlyos bűnténynek számító tett szálai Cheney kabinetfőnökéhez, I.Lewis Libbyhez vezettek, de ott persze megakadtak.
De nem csak ez borzolja mostanság az újságolvasók idegeit. Stansfield Turner, aki 1977 és 1981 között, Jimmy Carter elnöksége alatt a CIA főnöke volt az ITV brit televízió csatornának nyilatkozva ezt mondta: „Zavarban vagyok, hogy az Egyesült Államoknak olyan alelnöke van, aki pártolja a kínzást”. Az amerikai establishment nem szokott csak úgy ilyen kemény kijelentéseket tenni a másik párt képviselőire (bizony, ebben is messze van Magyarországtól), tehát ha ez mégis elhangzik, annak jó oka van. Hát igen, Cheney volt az, aki a CIA-t mentesítené az alól a törvény alól, amely megtiltaná a foglyok kínzását (zárójel: most tárgyalja ezt az amerikai törvényhozás, amikor ezt a gyakorlatot számos nemzetközi szerződés tiltja?). Ha a kubai Guantanamóban, Irakban és Európában kialakított amerikai kínzótáborokra gondolunk (utóbbiakról szintén most értesülhettünk), akkor nem kell nagy képzelőerő, hogy érdekes kombinációkra ragadtassa el magát az olvasó.
Csak némi adalékként: Cheney még a Nixon-kormányzat idején került be a nagypolitikába a jelenlegi védelmi miniszter Donald Rumsfeld szárnyai alatt, és idősebb George Bush 1988-as megválasztása után védelmi minisztereként irányította az Öböl-háborút. 1995-ben lett elnök-vezérigazgatója a Halliburton energiaipari vállalatnak, amely több milliárd dolláros megrendelést nyert utóbb az iraki újjáépítésben. Bár 2000-ben otthagyta a céget az alelnökségért, a Halliburton-ben meglévő részvényopcióinak értéknövekedése révén több millió dollárt keresett. Kérdezgették ugyan erről a szenátusban, de hát Amerikában azért nem olyan eredményes a parlamenti vizsgálóbizottságok munkája, mint hazánkban...
A kérdés ezek után csak az: hogy lehet, hogy az amerikai demokrácia nem veti ki magából ezt az idegen testet? A választ mindenki egyéni megítélésére bízom...
