"Az emberek a politikai intézményekből ábrándultak ki"

„Nem, nem bántam meg az elnökséget. Most kezdek belemelegedni” – mondja mosolyogva, láthatólag minden idegszálával átfogva a terített asztalt. Egy éve lépett hivatalba a „Barroso-bizottság”, az évforduló kapcsán zajlott sajtóebéd Strasbourgban, amelyen a magyar színeket a Világgazdaság tudósítója képviselhette.
A beszélgetésen elsőként szerepel a leendő közös költségvetés kérdése. Már-már meglepő az a határozottság, amellyel főként Londonnak üzen. „Senki sem fogja elhinni, hogy az EU ismét mozgásba lendült, ha megint kudarcba fullad a költségvetési alku” – figyelmeztet. Azért sincs értelme további halasztásra játszani, mert „aki nem találja a kulcsot decemberben, az mitől bukkanna rá márciusban”?
Megkerülhetetlennek nevezi, hogy az általános pénzügyi keret ne csökkenjen. A luxembourgi javaslat már maga is visszalépés volt. „Arra kértem (a brit kormányt), hogy ebből már ne engedjenek – mondja.– Hampton Courtban egyetértettünk abban, hogy többet kell tennünk, nem kevesebbet.” De akkor ehhez több pénz is kell.
Hampton Courtot amúgy nagyra értékeli. Az volt a tét, hogy mi lehet a működőképes válasz a globalizációra. „Ellenálljunk, vagy a folyamatokat ellenőrzés alatt tartva menedzseljünk? Örömömre szolgált, hogy az utóbbit választottuk.”
De vajon az irányváltás a versenyképesség felé nem inkább csak az előbbre tartó régi tagoknak kedvez? Például amikor elvárják, hogy az újak a felzárkóztatási pénzek felhasználásában mutassák ki a versenyképességi hasznosulást… „Eleinte volt értelmezési különbség” – ismeri el. Akadt, aki különbséget tett a „jövő” és a „múlt” politikája között, és úgy vélte, hogy a nyári költségvetési verzió túlságosan az utóbbi felé fordult. „Mostani javaslatunk éppen ezt igyekszik áthidalni – fejtegeti. .– Ellene vagyunk, hogy egyetlen eurót is elvegyenek az új tagállamoktól, viszont a versenyképességi elvárás is érvényesül, ha ki tudjuk mutatni, hogy ilyen szempontból is hasznosan élnek a közösségi forrásokkal.”
Felmerül az unióba vetett bizalom lazulása is. „Az emberek nem az EU-ból, hanem a politikai intézményekből ábrándultak ki. Mellesleg nemzetállami szinten is” – mutat rá, úgy vélve, hogy emögött a gyengélkedő gazdaság áll. Ezért is választott az új bizottság gazdaságcentrikus programot. „Ez nagyon is európai napirend! A gazdasági növekedés, a foglalkoztatás javulása a kulcs általában is az EU-projekt megítéléséhez.”
Bizottságával elégedett. Szerinte nem okoz működési zavart, hogy huszonöten vannak. „Vajon hatan vagy kilencen könnyebb volt? Nem vagyok biztos benne.” Hogy az egyes biztosok néha kimondják a különvéleményüket? Huszonöt országból, eltérő nézetekkel, politikai háttérrel érkeztek” – emlékeztet, és hozzáteszi: „Gondolatszabadság van nálunk.” Egyedül annyit kért: amikor döntéshozásra kerül a sor, mindenki tartsa magát a testületi fegyelemhez. És ebben eddig nem volt hiba. A netán eltérő kezdeti megközelítés annyira nem okozott eddig problémát, hogy „idáig még nem is szavaztunk: mindig kialakult a konszenzus”.
A tagországokkal „partnerségre” törekszik, „mert önálló demokráciákról van szó. A bizottság kezdeményezhet, de nem lehet arrogáns, nem leckéztethet meg országokat”. Nem mintha Brüszszel feladná a közösségi vívmányok, jogszabályok védelmét. Munkastílus kérdése ez.
Azon felvetésre, vajon a növekvő létszámú EU működőképes tud-e maradni, védelmébe veszi a sokszínűséggel együtt járó nehézkességet. „Vállalom annak árát, hogy mert többféle szempontot kell összeegyeztetni, lassabban történnek a dolgok. A történelemben ez az első alkalom, amikor több tucat ország úgy képes azonos alapokra helyezni működését, hogy nem kell egy birodalom alárendelt részévé válniuk.”