Csúcs után, döntések előtt
A kiindulópont az volt, hogy az unió - akár együtt, akár tagországonként - jelenleg nem állja a versenyt a globalizációs kihívással. Ebben nagyjából mindenki egyetértett. Minderre válaszul kínálkozott a házigazda, Tony Blair - és részben az Európai Bizottság - receptje: a közös energiapolitika erősítése, a felsősoktatás fejlesztése, vagy a kutatás-fejlesztés bőkezűbb finanszírozása, netán a globalizációs alap létrehozása. Az ötletek egy része sikert aratott, más része kevésbé.
A lényegről valahogy kevés szó hangzott el. Mi legyen a jövő Európájának alapja: a piac, vagy a szolidaritás? Hampton Courtban leginkább az a válasz látszott elfogadhatónak, hogy mindkettő. Hangsúlyozva, hogy nem lehetséges tartós szolidaritás azt finanszírozni képes (világ)piaci szereplés nélkül. Sokan azonban úgy vélik, hogy a kettő nem ugyanaz a kategória. Vagy ahogy Martin Schulz szocialista frakcióvezető fogalmazott az EP plenáris ülésén: a piac sok mindent képes produkálni, de szolidaritást nem. Eddig ez utóbbinak volt kerete és motorja az unió. A piac enélkül is megmarad. De az már nem az EU lesz, hanem valami más.
A brit érvelés az európai perspektívavesztés és a politikai színpad látványos kiürülése nyomán támadt űrbe nyomult be az elmúlt hónapokban. Lényege, hogy az egész EU mára olyanná vált, mint egy szebb napokat megélt patinás klub, ahova illik tartozni, de egyre inkább már csak nosztalgiából. Mert amúgy nem evidens, hogy mire is jó az egész. Az elmúlt tíz év elvont intézményi, hatásköri, döntéshozási vitákkal telt, miközben az unión kívüli országok gazdaságának napról napra jobban megy, mint az EU-nak. A két sikertelen tavaszi népszavazás azt demonstrálta, hogy az emberek többsége egy ilyen EU-val nem akar azonosulni. Új értelmet, kézzelfogható hasznosságot kell adni az egésznek. És hát mi más lehet értelmesebb cél, mint olyan közeget teremteni, amelyben az európai gazdaságok újra prosperálni tudnak, mert visszanyerik korábbi versenyképességüket? Eddig a brit érvelés.
Ehhez talált illeszkedést a Barroso-féle megközelítés, amely látszólag igyekszik nem szem elől téveszteni a szolidaritást sem, de abból indul ki, hogy hatékony piaci erő nélkül tartósan ezt nem lehet biztosítani. S mert ma az előbbi hiányzik, az utóbbi érdekében megkerülhetetlen a felzárkózás Blair mögé.
Hampton Court látszólag e felzárkózás felé tett lépéseket. Szakértők azonban rámutatnak, hogy továbbra sem világos: azt is végiggondolták-e a szereplők, hogy mindez milyen jövőképet vetít előre. Eddig két erőteljes közös EU-politika létezett - amelyik nagy volumenű forrásokat is újraoszt -, s ez a mezőgazdaság és a regionális politika. Egy pontig lehet persze favorizálni a versenyképességet is, hiszen elosztani azt lehet, amit megtermeltek. Ám ha a versenyképesség abszolúttá válik, ha visszaszorulnak az eddigi közösségi politikák, akkor ez egy új uniót jelent majd. Ha az a mérce, hogy mi a versenyképesebb, akkor a már jelenleg is meghatározó gazdasági, technikai, tudásbeli alapokon álló szereplők erősödhetnek még tovább - és nem például a szabolcsi kistérségek. Ha túlhaladottságra hivatkozva lefaragják a közös agrárpolitikát, akkor helyébe lép a nemzeti támogatás, csak most már kinél-kinél a nemzeti kassza erejéhez mérten.
Lehet mindennek létjogosultsága és lehet mindez kívánatos. Csak látni kell, hogy ami ebből kinő, az már nem a jelenlegi unió lesz, hanem valami más - intenek elemzők.
