Nyugdíjpénztári dilemmák
A magyar pénztári piacon a kevés szereplő a piac nagy részét lefedi: a legnagyobb hat pénztár 2004 végén taglétszám alapján 86 százalékos részarányt ért el. A jelenlegi piaci erőviszonyok lényegében a reform kezdete után két évvel már kialakultak és azóta a részesedésekben csak kis változások figyelhetők meg. Az oligopol szerkezet a tagokért folyó mérsékelt versennyel párosul, ezt jelzi az, hogy a tagi átlépések aránya nemzetközi összehasonlításban alacsonynak számít, 1-2 százalék körül mozog. A banki és biztosítói hátterű pénztárak (ezek fedik le a piac kilenctizedét) a kapcsolódó tevékenységek jelentős részét – így az adminisztrációt és a vagyonkezelést – a pénzügyi csoporton belül végzik el, ám az ahhoz kiszervezett tevékenységekben nincs versenyeztetés. Ezért nincs megfelelő lefelé irányuló nyomás a díjak mértékére – áll a jegybank tanulmányában, amely teljes terjedelmében január végétől az MNB honlapjáról tölthető le. (Dr. Czajlik István–Szalay György: A magánnyugdíjpénztárak működése és szabályozása).
A banki és biztosítói csoportok által alapított pénztárak szabályozási problémája a nem megfelelő működési forma. A pénztár önkormányzati alapon működő sajátos nonprofit intézmény, amelyben a tagok aktív szerepvállalásán keresztül érvényesül az öngondoskodás elve. A valóságban viszont a magas fokú tagi aktivitás nem valósul meg, a vezető testületekben pedig erőteljes az alapítói befolyás, így az igazgatótanácsban a mögöttes csoport profitérdekének képviselete is szempontként jelenhet meg.
A jelenlegi pénztári rendszer költségoldalról nem transzparens. A tevékenységek nagyarányú kiszervezése következtében az alapító csoport szintjén nem láthatók a költségek, mivel azok a pénztárak, a vagyonkezelő és az adminisztrációs társaságok eredménykimutatásaiban eltérő szerkezetben jelennek meg. A transzparenciát tovább csökkenti, hogy a pénztárak bizonyos költségeket más jogcímen, nem átlátható módon számolnak el, azaz ezek meg sem jelennek a kimutatásokban. Ezért a költségek valós megoszlása és a tevékenység nyeresége csak nagy vonalakban becsülhető.
További problémát jelent, hogy a magyar pénztárak átlagos öszszes díjterhelése nemzetközi öszszehasonlításban magasnak tekinthető, s ez összefüggésben van a verseny csekély fokával. A díjterhelést növelheti az, hogy a tagdíjak beszedésével, behajtásával, adminisztrációjával, vagyonkezelésével kapcsolatos összes feladatot a pénztár végzi.
A nyugdíjpénztárak működésének komoly kihívásaként azonosította a szerzőpáros a kevéssé diverzifikált befektetési politikát. A magyar pénztárak portfóliójának 75 százaléka állampapírban van, a részvények aránya tartósan 15 százalék körül mozog, a külföldi befektetések részaránya alacsony. Különösen figyelemreméltó a pénztárak teljesítménye: az elmúlt hét évben 2,1, a 2005. évre vonatkozó becsléssel kiegészítve pedig 2,9 százalékos nettó reálhozam volt realizálható a befektetéseken, ez elsősorban az utolsó két év kedvező tőkepiaci folyamatainak volt köszönhető. Ez a várakozásokhoz képest alacsony értéknek számít, és kérdéses, hogy elérhető-e ezzel az a minimális nyugdíjszint, amellyel a reform kezdetekor számoltak. Ráadásul középtávon a kötvényhozamok további csökkenése várható, ez változatlan befektetési összetétel mellett alacsonyabb hozamokat eredményezhet.
A magas állampapírsúly az alacsony hozamokon túl problémákat vet fel a pénztári rendszer szintjén is. Ha tartósan magas az állampapírok súlya a portfólióban alacsony vagyonkezelői aktivitás mellett, akkor a nyugdíjreform következtében ténylegesen annyi történt, hogy az állam a demográfiai és foglalkoztatási előrejelzések következtében előre jelzett hiányt időben „előre hozta”, de erre meglehetősen drágán működő intézményrendszert alakított ki. A rendszerben potenciálisan meglévő, a magasabb kockázatvállalásból származó előnyök viszont nem realizálhatók.
A fennálló és előre látható problémákra tekintettel a jegybank munkatársai javaslatokat fogalmaznak meg. A szerzők véleménye szerint a pénztári ösztönzőrendszer módosításával középtávon javulhat a szektor teljesítménye. A pénztárak irányítási ellentmondásaira és a tulajdonosi felelősség elismertetésére középtávon a nemzetközi tapasztalatok alapján megoldást jelenthet egy új szervezeti forma kialakítása a banki és biztosítói hátterű pénztárak részére. Az új szervezeti formában a tag elsősorban ügyfélként jelenne meg, a mögöttes pénzügyi csoportok tulajdonosi felelősséget kapnának. A nyugdíjalap a tagok megtakarításainak összességét testesítené meg, a nyugdíjalap-kezelő tulajdonosa a mögöttes pénzügyi csoport lenne. A tagdíjak központosított behajtásáról szóló döntést meg kell előzze egy költség-haszon elemzés.
A pénztárak közötti verseny fokozását szolgálná az átláthatóság javítása, amelyhez elsőként a banki és biztosítói háttérrel működő pénztárszolgáltatók és vagyonkezelő szervezetek eredménykimutatásainak a pénztári eredménykimutatással való megfelelő összhangját kell megteremteni. A nagyobb átláthatóság a költségekben és profitokban egyértelművé teszi a tag és minden érdekelt fél számára, hogy az egyes részszolgáltatások mennyibe kerülnek. Az eredménybemutatás átláthatóságát tovább növelné egy olyan nettó hozammutató megalkotása is, amely tartalmazza az összes pénztári költséget. A pénztárak számára végzett vagyonkezelésben a verseny fokozható a vagyonkezelő személyére vonatkozó pályáztatási feltételek szigorításával – vélik a szakértők.
A pénztári befektetések időhorizontjának növelése a hosszú távú hozammérés gyakorlatának bevezetésével ösztönözhető. A befektetések összetételében középtávon – a pénzügyi kultúra fejlődésével – nagyobb szabadságot kell teremteni a tagok számára a választható portfóliós rendszerben, amelyben a tag a kockázatvállalási hajlandóságának megfelelő befektetési összetételt választhat.
