Új front nyílt az orosz gázháborúban

A január 4-én Moszkvában ünnepélyesen aláírt egyezményben rögzített ütemterv ellenére szombaton nem született meg az orosz–ukrán gázszállítási szerződés. A kijevi monopóliumellenes hatóságok ugyanis nem kaptak kielégítő információt a szállítások lebonyolítását vállaló RoszUkrEnergo cég tulajdonosi szerkezetéről, és tartanak tőle, hogy „piszkos pénzek” kerülnek a korrupciótól amúgy is megviselt ukrán gazdaságba.

A szerződés ma talán megszületik, bár kérdéses, megold-e bármit az újabb exportviták zilálta orosz–ukrán kereskedelemben. Időközben a „gázháborúban” is újabb front nyílt. Vasárnap az Oroszországi Föderációnak a grúz határ közelében fekvő területén ismeretlenek felrobbantottak két földgázvezetéket, amelyen a Gazprom Örményországba és Grúziába juttatta a „kék fűtőanyagot”. Néhány órával később a közelben leállt egy villamos erőmű is. Ezt előbb üzemzavarral magyarázták, de a helyszínre siető orosz katasztrófaelhárító szakemberek vasárnap délben már merényletről beszéltek.

A mínusz 10-15 fokos hidegben milliók maradtak fűtés, meleg víz és meleg étel nélkül. Ez manapság nem ritka a volt Szovjetunió utódállamaiban, így Oroszországban sem, ahol sokéves hidegrekordok dőlnek meg. A grúziai gázszállítási gondokat azonban politikai problémává, sőt nemzetközi konfliktussá tette Tbiliszi heves reagálása. A grúz belügyminiszter „állami szinten elkövetett diverziónak”, Mihail Szaakasvili elnök orosz szabotázsakciónak nevezte a történteket, amelyek célja szerinte az volt, hogy rákényszerítse Tbiliszit: engedje át a Gazpromnak a területén húzódó gázvezeték tulajdonjogát.

Hasonlóan kemény válaszközleményében az orosz külügyminisztérium Szaakasvili szavait „az oroszellenesség újabb vonulatának” minősítette, és felhánytorgatta, hogy – ugyancsak vasárnap este – 25 grúz katona behatolt a Grúziában még meglévő két orosz laktanya egyikébe, hogy ott lőgyakorlatot tartson.

Európa energetikai biztonsága szempontjából nem túl jó jel, hogy mindkét fél vádjaiban lehet némi igazság. A grúz elnöknek nyilván azért jutott eszébe, hogy orosz területen az orosz állam szabotázsakciót hajt végre, mert közismert: 2000 januárjában Vlagyimir Putyin az oroszországi „csecsen merényletek” miatti felháborodás hullámain emelkedett az elnöki székbe. Az oroszok őket megvédő, erős államfőt akartak látni a beteg, öreg Borisz Jelcin helyén. (A merényletek egyébként azután maradtak abba, hogy Rosztovban tetten érték az elkövetőket. Nem csecsenek voltak, hanem az orosz tit-

kosszolgálat tisztjei. Kedden Szaakasvili is megnevezte a két állítólagos gázvezeték-robbantót: Anatolij Sziszojevet és Roman Bojkót, az orosz vezérkar elhárítótisztjeit.)

Ugyanakkor Szaakasvilinek a nyugati világ előtt produkált „megélhetési” oroszellenessége is tény. Sok ember életét sodorta veszélybe, hogy az elnök ösztönzésére Tbiliszi a napokban előkészületeket tett a Grúziától de facto régóta elszakadt, Moszkva-barát Abházia visszafoglalására, bekebelezve a két ellenséges terület közötti senki földjét. A 25 grúz katona sem véletlenül akart „lőgyakorlatot tartani” a batumi orosz laktanyában. A pálmák övezte kikötőváros a térség talán legsérülékenyebb pontja: az idén teljes termelésre váltó azeri kőolajat onnan szállítják majd Törökországon keresztül az EU országaiba. Moszkva tudatosan késlelteti kivonulását a térségből. Erre pompás módszer a gázszállítások leállítása.

A vadkeleti fegyverekkel folyó geostratégiai háborúnak közben a Gazprom is áldozatául eshet. Szinte órák kérdése és egy bonyolult politikai-jogi procedúra eredményeképpen a mamutcég a pétervári tőzsdére kerül. Ettől kezdve a nyugati befektetők szabadon hozzájuthatnak a részvényeihez, a Gazprom pedig a következő 15 évben remélt 170-200 milliárd dolláros (!) nyugati befektetéshez. 2000 óta Putyin elnök még Pétervárról magával vitt bizalmasának, a közgazdász Alekszej Millernek valamennyire sikerült rendet teremtenie a szovjet gázipari minisztériumból alakult, de az 1990-es években Augiász istállójává vált Gazpromban. Megszűnt a vagyon széthordása (Miller a 2000 előtt „magánosított” vagyonrészek kétharmadát bíróságon perelte vissza), és a társaság részvényei 51 centről 8,44 dollárra szöktek.

Elkezdődött az indokolatlanul alacsony árak kiigazítása is. (Ma Németország 255, Moldova 160, a balti államok 120, Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia 110, Fehéroroszország 47 dollárt fizet ezer köbméter földgázért.) A Gazprom kinyújtotta csápjait a földgázhálózatok felé: Moldovában már megszerezte, Ukrajnában és Grúziában a szállítások fejében követeli a tulajdonjogot.

Minden reménye meglehetne hát Oroszországnak, hogy a „Gazprom-sztori” sikertörténetté váljon. Moszkvában nem véletlenül tartja magát olyan makacsul a majd valószínűleg kacsának bizonyuló hír, hogy elnöki mandátuma lejártával, 2008-ban Vlagyimir Putyin Gazprom-elnök akar lenni.

Az Ukrajnában nyilvánvaló, Grúziában még csak gyanított politikai zsarolás azonban bumeránggá válhat a cég számára, amely így elveszítheti remélt nyugati nagybefektetőit. Pedig a legújabb brüsszeli számítások szerint 2020-ra az EU-országok energiaszükségletének már a kétharmadát kell importból biztosítani.