Egységes uniós energiapiac

Azt lehetett várni és remélni, hogy a vezetékes energiahordozóknak az Európai Unió által megkezdett és szorgalmazott liberalizációja kikezdi majd a nemzeti energiarendszerek történelmileg kialakult masszív építményét, és utat nyit az egységes európai energiapiaci folyamatoknak. Az eddigi tapasztalatok fényében inkább az ellenkezője történt: a liberalizáció eddigi sikertelensége, kudarcai – sok más tényező mellett – talán éppen az egységes európai energiapiac hiányával magyarázható. A nemzeti energiapolitikák továbbélése falként állja útját mind a liberalizációtól elvárt kedvező versenyképességi hatásoknak, mind az egységes európai energiapiac kibontakozásának.

Bár az időzítésből az következne, hogy az új energiapolitikai törekvéseket az orosz–ukrán gázvita kapcsán élesen felvetődött ellátásbiztonság motiválta, véleményem szerint a meghatározó tényező inkább az utóbbi 2-3 évben a kőolaj világpiaci árában bekövetkezett drámai növekedés. Az persze tagadhatatlan, hogy a gázvita jó politikai és társadalmi légkört teremtett az EU egységes energiapiaci gondolatának ismételt felvetéséhez. Senkit se tévesszen meg azonban az egyöntetű lelkes fogadtatás, ugyanis az eddigiekben is az elvekben, a nagyon általánosan megfogalmazott törekvésekben és célokban meglehetősen közös vélekedés alakult ki. Ugyanakkor a Zöld könyv megjelenésének időszakában a német, francia, olasz és spanyol energetikai cégek között éles, közvetlen állami beavatkozást kiváltó vita alakult ki. Olyan helyzet van kialakulóban, hogy az unió szintjén általánosságban mindenki helyesli az egységesülő energiapiac kialakítását, ugyanakkor az egyes tagállamok minden eszközzel védik belső piacaikat, illetve gyakran állami tulajdonban lévő termelőiket.

Ami a tartalmi kérdéseket illeti, igazából nincs új az eddig is hangoztatott törekvésekhez képest. Az energiapolitika lényegét adó ellátásbiztonság, versenyképesség és környezetvédelem egyforma hangsúllyal fogalmazódik meg. Az alapprobléma azonban az, hogy a három követelménynek sok vonatkozásban egymásnak feszülő törekvéseket kell kezelnie, így ha tetszik, ha nem, bizonyos prioritásokat érdemes lenne érvényesíteni. Az elmúlt években a versenyképesség kapott elsőbbséget, de az ukrán– orosz gázvita, valamint az importfüggőség gyors növekedése után az ellátásbiztonság felértékelődött, és az eddig is kiemelt környezetvédelem újabb lendületet kapott.

Megítélésem szerint a lisszaboni célkitűzések teljes kudarca után a versenyképesség javítása lehet az Európai Unió legalapvetőbb energiapolitikai célkitűzése. A gazdasági, versenyképességi szempontokat nem kellően érvényesítő energiapolitika az EU gazdasági erejének, alkupozíciójának gyengülését vetíti előre, és aláássa a környezetvédelem pénzügyi forrásait. Hosszabb távon persze az egységes energiapiacon kialakulhatna valamilyen kompromisszum, amely mindhárom követelményt teljesíti. Miután a tagországok energetikai adottságai, importfüggősége nagyon eltérő, így sajátosan értelmezik, más-más hangsúllyal kezelik az ellátásbiztonság, a versenyképesség és a környezetvédelem követelményeit is. Ebben a vonatkozásban is a tovább élő sajátos nemzeti érdekek és törekvések viszik vakvágányra az egységesülő energiapiaci szándékokat.

Az EU alkotmányának látványos bukása súlyos figyelmeztetés, hogy az unió gazdaságának további egységesítése – pl. a nemzetgazdaságok számára stratégiai jelentőségű energiaszektor területén – alapvető politikai változtatásokat feltételez. Úgy tűnik, a mostani döntési és felelősségi berendezkedés, valamint intézményrendszer nem elégséges a nemzeti érdekeket felülíró egységes gazdasági berendezkedés kiépítéséhez.

(A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója)