Szabad út a messzi északi szigetekre

Miközben Nyugat-Európa kétségbeesetten védekezik a bevándorlók és a menekültek hullámával szemben, addig a kontinens egy eldugott szeglete változatlanul tárt kapukkal várja az érkezőket: a Norvégiához tartozó Spitzbergák (norvégul Svalbard) szigetcsoportjára. A kétharmad magyarországnyi területet az első világháborúban győztes hatalmak még 1920-ban rendelték norvég fennhatóság alá, azzal a kikötéssel, hogy ott az ő polgáraik is egyenlő jogokat élvezhetnek. Az egyezményt azonban – mint a Reuters emlékeztet – úgy fogalmazták meg, hogy ahhoz bármely állam csatlakozhat, így az aláírók között ma olyan államok is találhatók, mint Chile, India, Kína, Románia, Venezuela, Afganisztán.
Miután a szigetekre bárki beutazhat, aki ott munkát és szállást talál magának, ma meglehetően vegyes etnikumú a néhány ezer fős lakosság, amelyben a második legnagyobb lélekszámú közösséget a thaiföldiek képezik. Ez utóbbiak még a hetvenes években jelentek meg, amikor a Dél-Ázsiában vakációzó norvég bányászok onnan kezdtek feleséget hozni maguknak, akiket sokan mások is követtek.
A terület közigazgatási központja, Longyearbyen ma olyan intézményekkel büszkélkedhet, mint egyetem, kórház, iskolák, szállodák, éttermek. Bejutni a legegyszerűbben az Oslo repülőterén kialakított tranzitlehetőség révén lehet. Gyakori, hogy a Norvégiában elutasított menekültkérők a Spitzbergákat választják. A beutazás ugyan vízummentes, de a kormányzó bárkit kiutasíthat, aki nem talál magának munkát és szállást.
Ez utóbbi itt különösen hangsúlyos követelmény, mivel a szigetcsoport az Északi-sarktól alig ezer kilométerre fekszik, ősztől tavaszig teljes sötétség uralkodik, időnként rendkívül alacsony a hőmérséklet. A hosszú fagyos időszak miatt lassú a természeti környezet regenerálódása, ezért a helyi norvég kormányzóság igyekszik elkerülni a lakosság lélekszámának felduzzadását – így a könynyű letelepedési lehetőséggel szemben inkább a munkahelyek szűkösségét és a zord időjárási körülményeket hangoztatja. VG