Fokozódik a vízhiány

Szomjúság. A tiszta ivóvíz sok helyütt egyre nyomasztóbb hiánya már ma is évente 556 milliárd dollárral, vagyis 1 százalékkal csökkenti a világ GDP-jét – áll abban az elemzésben, amelyet a víz világnapja tegnapi alkalmából tett közzé az Egészségügyi Világszervezet (WHO). Noha a vízhiány problémája főleg a fejlődő világban érezhető, a globális felmelegedés gyorsulásával párhuzamosan Európában is egyre kézzelfoghatóbb lesz: a 2003-as rendkívüli nyári hőség a becslések szerint összesen 16 milliárd dollárt faragott le annak az évnek a bruttó össztermékéből az öreg kontinens országaiban (összehasonlításul: a magyar GDP tavaly körülbelül 112 milliárd dollár volt).

Ma már világszerte minden harmadik ember vízhiánytól szenved a világszerte, holott 2000-ben még azt gondolták a tudósok, hogy csak 2025-re következik be ez az állapot – figyelmeztet a Financial Times beszámolója szerint a Nemzetközi Vízgazdálkodási Intézet (IWMI) főigazgatója. Frank Rijsbergman úgy véli, a megszokott üzleti gyakorlatot is átalakíthatja, hogy egyre többfelé mind nehezebben érhető el ez az alapvető természeti kincs. Egyiptomban például már régóta nincs elég víz a mezőgazdasági termelés növeléséhez. Az évtizedek óta dúló közel-keleti konfliktus hátterében egyre inkább a Jordán folyóhoz és egyéb édesvízforrásokhoz való hozzáférés körüli küzdelem húzódik meg. Az USA és Mexikó mind élesebb konfliktusokba kerül a Colorado határfolyó zsugorodó vízhozama miatt – és még hosszan lehetne sorolni a példákat.

Pedig jobb gazdálkodással még a 2050-re a mai másfélszeresére (9 milliárd főre) duzzadó emberiség egészének is elegendő tiszta ivóvizet lehetne biztosítani. A probléma nem is elsősorban a vízhiány, hanem a rossz menedzsment – állítja az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) igazgatója. Kevin Watkins szerint a fő gond az, hogy sok országban nem fordítottak kellő összegeket az ivóvízellátás és a szennyvíztisztítás fejlesztésére, és a fejlődő világ robbanásszerűen növekvő nagyvárosainak infrastruktúrája nem bírja kielégíteni az igényeket. Ezekben a metropolisokban figyelhető meg az ez irányú szolgáltatás egyik legnagyobb paradoxona is: a vezetékes vízzel nem ellátott nyomornegyedekben tízszer-hússzor annyiba kerül az utcai árusoktól vásárolt ivóvíz, mint ugyanannak a nagyvárosnak a gazdag negyedeiben élők számára a privát úszómedencék feltöltéséhez használt vezetékes.

Így a magántőke bevonása sokszor elkerülhetetlen. A kilencvenes évek nagy privatizációs hulláma során magántulajdonba került vízszolgáltatók a beruházásaikkal sok országban jelentősen javították a tiszta ivóvízhez hozzáférő lakosság arányát, másutt azonban a szegények reménytelen kirekesztése következett be. David Redhouse, a WaterAid nevű jótékonysági szervezet szakértője szerint a választóvonal ott húzódik, hogy hol hoztak létre erős szabályozó hatóságokat. Ahol hatékonyan működnek a felügyeleti szervek, ott sikertörténet lett a vízművek privatizációja, ahol nem, ott kudarcba fulladt. A magánosítás azonban korántsem volt olyan kiterjedt, mint sokan gondolták: a világ vízszolgáltatóinak ma is csupán 7-8 százaléka van magánkézben. VG

A francia Vittel ásványvízgyártó például évi 25 millió euró körüli összeget fizet a víznyerő helyei környékén gazdálkodó agrártermelőknek, hogy kevesebb műtrágyát használjanak.

A francia Vittel ásványvízgyártó például évi 25 millió euró körüli összeget fizet a víznyerő helyei környékén gazdálkodó agrártermelőknek, hogy kevesebb műtrágyát használjanak.

-->