Türelmes hitelezőből agresszív végrehajtó

Alaposan felborzolhatja manapság Kína a fejlett országok vezetőinek idegeit, akik egyre nagyobb félelemmel tekintenek a nemzeti vállalataikra, pénzintézeteikre szemet vető úgynevezett szuverén országalapokra. Ezeknek közös jellemzőjük, hogy az adott állam kormánya valamilyen különleges helyzetből – például olajjövedelemből vagy más kereskedelmi többletből – származó tartalékot kíván „félretenni”, lehetőleg minél jövedelmezőbben. A Morgan Stanley becslése szerint ezek az alapok összesen 2800 milliárd dollárt kezelnek. S bár átláthatóságukra akad pozitív példa is Norvégia esetében, amely a Merrill Lynch becslése szerint az európai részvénypiacok összes kapitalizációjának 0,65 százalékát ellenőrzi, a legtöbb ilyen instrumentum titkosan működik, alkalmat adva a politikai beavatkozás gyanújára.

Kína különösen nagy aggodalmat kelthet. Amellett, hogy a diktatórikus berendezkedésű ország egyre nagyobb szerepet játszik a világpolitikában, övé a világ legnagyobb devizatartaléka is: szeptember végén 1434 milliárd dollár volt, ez 45,1 százalékkal több, mint egy évvel korábban. Ennek legfőbb oka a becslések szerint a dollárral szemben 20 százalékkal alulértékelt jüan, amelynek az árfolyamát az exportra termelő munkahelyek elvesztésétől tartó Peking csak fokozatosan engedi felértékelődni. Aminek persze megvan az ára: miközben az amerikai másodlagos jelzálogpiaci problémák miatt a jegybankok milliárdokat kénytelenek pumpálni a hitelpiacokba, addig a kínai jegybanknak épp az óriási likviditás lekötése okoz fejfájást. Ennek volt a jele az, hogy a közelmúltban engedélyezték a kínai magánszemélyeknek, hogy korlátlanul vegyenek külföldi valutát, ha azt hongkongi részvényekbe fektetik be. Amíg azonban a tőkepiaci műveletekre nincs teljes konvertibilitás, addig a beáramló külföldi deviza egyre súlyosabb gondokat okoz.

A stratégiaváltás egyik meghatározó állomása volt, hogy a tartalékokat eddig főként amerikai kincstárjegyekben és államilag garantált jelzáloglevelekben tartó kínai jegybank az idén létrehozta a mintegy 200 milliárd dollárral gazdálkodó Kínai Befektetési Társaságot (CIC), amely az eddiginél magasabb hozammal kecsegtető portfólióberuházásokra összpontosít. Mivel ebből 67 milliárd a már meglévő Huijin holdingtársaság átvételére ment el, a CIC több mint 100 milliárd dollárt költhet el külföldön. Az alap aktivitását jól mutatja, hogy még irodája sem volt, amikor ez év májusában hárommilliárd dollárért megvásárolta az épp tőzsdére készülő amerikai Blackstone magántőke-társaság 10 százalékát, így közvetve számos amerikai vállalat tulajdonosává vált. A nagy port felvert tranzakcióban számos amerikai képviselő nemzetbiztonsági kockázatot látott, noha a kínai alap vezetője, Lou Csi-vej volt pénzügyminiszter-helyettes többször hangoztatta, hogy munkáját üzleti és nem politikai motívumok vezérlik. Sőt – csattanós választ adva az őt ért támadásokra – hangoztatta, hogy az általa vezetett intézmény jóval konzervatívabb, mint a világ jelenlegi pénzügyi bajait okozó fedezeti tőkealapok, ráadásul többnyire nem akar ellenőrzést szerezni a megvásárolt társaság felett.

Elemzők ugyanakkor arra számítanak, hogy a CIC nem csupán hozamszempontokat tart majd szem előtt a bevásárlásai során: igyekszik olyan energia- és alapanyag-termelő vállalatokat megkaparintani, amelyek létfontosságúak a dübörgő kínai ipar stabil ellátásához. Korábban már tett kísérletet erre az ország: 2005-ben a kínai olajtársaság, a CNOOC 18,5 milliárd dollárt ajánlott tett az amerikai Unocalra, az üzlet azonban meghiúsult az amerikai törvényhozás ellenállása miatt. A Credit Suisse egyik elemzője szerint most a 260 milliárd dollár piaci értékű Gazprom is a potenciális célpontok között lehet, de más orosz energiacégek is szóba jöhetnek.

A kínai expanzió azonban a jövőben sem kizárólag egy csatornán folyik. Ott vannak például a nagybankok, amelyek ugyan állami ellenőrzés alatt állnak, de részvényeiket a tőzsdére is bevezették, néhány amerikai befektetési bank – például a Goldman Sachs, a Merrill Lynch vagy a Bank of America – pedig korábban kisebbségi részesedéshez juthatott bennük. Az elmúlt hetekben a CITIC Bank keltett feltűnést, amely az áprilisi részvénykibocsátásán begyűjtött 5,9 milliárdból költene a Bear Stearns megszerzésére, amely az Egyesült Államok ötödik legnagyobb értékpapír-kereskedő cége, és alaposan megtépázódott az ottani jelzálogpiaci válságban. Korábban a Kínai Fejlesztési Bank pályázott sikertelenül a Barclaysszal közösen a holland ABN Amróra, a Minsheng Banknak azonban októberben összejött a San Franciscó-i székhelyű UCBH Holding 9,9 százalékának a megszerzése több mint 200 millió dollárért, ami az első alkalom volt, hogy egy Peking fennhatósága alatt lévő bank részesedést szerzett egy amerikai pénzintézetben. De a napokban jelentették be azt a tranzakciót is, amelynek keretében a Kínai Ipari és Kereskedelmi Bank (IBIC), amely piaci kapitalizációja alapján a világ legnagyobb bankjának számít, 5,6 milliárd dollárért 20 százalékos részesedést vett Dél-Afrika legnagyobb mérlegfőösszegű hitelintézetében, a Standard Bankban. Csiang Csian-king, az IBIC elnöke azt is jelezte, hogy bankja hamarosan egy sydney-i pénzintézetet is megvásárol, illetve fiókot nyit Oroszországban, Dubaiban és Katarban.

Mindebből pedig az következik, hogy – leegyszerűsítve és kissé talán eltúlozva – a mesterségesen olcsó kínai export kettős módon hat: egyre több területen kiszorítja a fejlettebb országok vállalatait, amelyek meg talpon maradnak, azokat szép lassan felvásárolják a fogyasztás finanszírozására nyújtott hitelekből.