Előreszaladtak, most fizetik az árát

Bombaként hatott a hír néhány hónapja, hogy az éveken keresztül két számjegyű növekedési rátával büszkélkedő Észtország GDP-je 2008 első negyedévében mindössze 0,4 százalékkal bővült az előző év hasonló időszakához képest. A múlt héten bebizonyosodott, hogy nem egyszeri kisiklásról van szó: a második negyedév már 1,4 százalékos zsugorodást produkált. A másik két balti állam, Lettország és Litvánia növekedési rátája ugyan még nem fordult negatívba, de elemzők szerint rájuk is hasonló sors vár, mivel általában követik az észt gazdasági ciklust. Eközben mindenütt két számjegyűvé vált az infláció, és óriásivá duzzadt a folyó fizetési mérleg hiánya, ez számos elemző szerint a nemzeti valuták leértékelődésének biztos előjele.

Csakhogy a három balti állam a 90-es években úgynevezett valutatanácsot (currency board) vezetett be, amelynek lényege, hogy a rögzített árfolyamot a forgalomban lévő nemzeti valutával azonos mennyiségű arany- és devizatartalékkal garantálják. A rendszerről egészen a legutóbbi időkig elismerően szóltak a közgazdászok, mivel az segített abban, hogy a bizalom erősítése révén megfékezzék a korábbi hi-

perinflációt. Egy kisebb epizódot leszámítva (1997–98) működött is a rendszer: az áremelkedés üteme megszelídült, a növekedés szédítő tempóba fogott, a főként felzárkózási hatásokkal magyarázott hiányt a folyó fizetési mérlegben pedig finanszírozta a külföldi tőkebeáramlás.

Tavaly óta ugyanakkor a gazdaságok a túlfűtöttség egyre egyértelműbb jeleit mutatják, többek között az infláció újbóli – részben külső hatások miatti – feléledése formájában. Mivel a valutatanács rendszerében a jegybankoknak rendkívül szűk befolyásuk van a monetáris folyamatokra (például a banki tartalékráta vagy a tőkemegfelelési előírások változtatása), az áremelkedések visszaszorításáért elsősorban a kormány tehet a fiskális politika szigorításával. (Hasonló a helyzet egyébként például az euróövezetbe már belépett Szlovénia esetében is.) A térség kormányai többé-kevésbé igyekeztek is ennek az elvárásnak megfelelni, és egyensúlyi vagy enyhe többletet mutató költségvetést vinni, de a jelek szerint ez sem volt elegendő. A helyzetet súlyosbítja, hogy a növekedés lassulása miatt – amit Észtországban a hitelboom nyomán kialakult ingatlanpiaci buborék kipukkanásának tulajdonítanak – további megszorításokkal kell pótolni az elmaradt bevételeket. Az észt pénzügyminiszter, Ivari Padar nemrég be is jelentette: „álmainkat 10 milliárd koronával vissza kell fogni”. Ez nemcsak az anticiklikus politika klasszikus eszközétől való megfosztottságra utal, de az uniós felzárkóztató támogatások felhasználását is nehezíti a társfinanszírozási források szűkülése miatt.

A sokasodó problémák láttán természetesen mindegyik országban felerősödtek azok a hangok, amelyek a valutatanács intézményének feladását szorgalmazzák. Litvániában a parlament például július 1-jén határozatot fogadott el az infláció azonnali megfékezésére, amelyben felszólította a kormányt, hogy vértezze fel eszközökkel a jegybankot az aktív monetáris politika folytatásához. A legfőbb döntéshozók azonban eddig határozottan ellenálltak ezeknek a követeléseknek, mondván, egy ilyen lépés több kárral, mint haszonnal járna: tönkretenné a hitelességet, spekulációs támadást idézhetne elő, és a várható leértékelődés révén csak újabb lökést adna az áremelkedéseknek. Emellett politikai szempontból az sem mellékes körülmény, hogy a lakosság a jelzáloghitelek 70-80 százalékát külföldi hitelekben vette fel, ennek törlesztőrészletét jelentősen megdrágíthatja egy ilyen döntés. Egy leértékelés ráadásul sokakat arra késztethet, hogy külföldön vállaljanak munkát, ez már most is komoly munkaerő-piaci problémákat okoz. A nagy összhang a térség vezetői között egyébként nem véletlen, hiszen abban egyetértenek az elemzők, hogy ha bármelyik állam a kiugrás mellett döntene, az a másik kettőt is hasonló lépésre kényszerítené.

A kétségtelenül sötét viharfelhők ellenére néhány elemző nem látja olyan tragikusan a helyzetet. Szerintük egy természetes önkorrekciós folyamatról van szó, amely azért ilyen látványos, mert a balti gazdaságok rendkívül nyitottak, liberalizáltak, következésképp a kilengések, a túllövések is nagyobbak. Ráadásul a mostani veszteségek jelentős részét a szinte kizárólag külföldi – főként skandináv – tulajdonban lévő bankrendszer nyeli le a beragadt hitelek formájában. Mindez ráadásul mérsékli a túlfűtött keresletet, az inflációt és a folyó fizetési mérlegek hiányát, így javulhat az egyensúly. A szindróma – rövidebb és gyorsabb formában – hasonló a korábbi ír csodához: a befektetők túlzott optimizmusa elfeledtette a leselkedő veszélyeket, ez a gazdaság túlfűtöttségéhez vezetett, majd jött a kijózanodás.

A baltiak vesszőfutása ugyanakkor komoly tanulsággal szolgál mások, főként az eurótagságra pályázó országok számára is abban a tekintetben, milyen kihívásokat rejt a hatékony monetáris politika hiánya egy felzárkózó gazdaságban. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az Európai Központi Bank nem lelkesedik az euróövezet túlzottan gyors bővítéséért. Litvániának 2006-ban csupán 3 századpontnyi inflációs többleten múlott, hogy lecsúszott az eurótagságról – azóta látszik, nem alaptalanul. Lehet, hogy a felzárkózás most hosszabbra sikerül számukra, mint sokan gondolták, de a balti államok így is hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Ahogy az észt pénzügyminiszter mondta a távolodó eurótagságról: „Türelmesek vagyunk. Az észtek már ötezer éve itt vannak, tudunk még várni.”

(melyik valutához rögzítik az árfolyamot?)

Észtország: 1992-től a német márkához, majd 1999-től az euróhoz

Lettország: 1994-től az SDR valutakosarához (az IMF mesterséges pénze), majd 2005-től az euróhoz

Litvánia: 1994-től a dollárhoz, majd 2002-től az euróhoz

(melyik valutához rögzítik az árfolyamot?)

Észtország: 1992-től a német márkához, majd 1999-től az euróhoz

Lettország: 1994-től az SDR valutakosarához (az IMF mesterséges pénze), majd 2005-től az euróhoz

Litvánia: 1994-től a dollárhoz, majd 2002-től az euróhoz

-->