A Szonda Ipsos Válságmonitor kutatássorozata 2008 októberétől rendszeresen méri a válsággal kapcsolatos lakossági és vállalati véleményeket, illetve a mutatott viselkedést; hiteles képet nyújtva a pénzügyi-gazdasági vélekedésekről, várakozásokról, helyzetértékelésekről.
Ez alkalommal azonban nemcsak a kognitív és viselkedésközpontú-, hanem az emocionális, lelki oldal is górcső alá került, hogy megismerhessük, mi zajlik a mélyben, hogyan lehet óvni-védeni a nehéz helyzetekben még törékenyebb lelki egyensúlyt. (A csoportok tagjai átlag körüli, vagy valamivel átlag feletti jövedelmű nők és férfiak voltak, részben közép-, részben felsőfokú végzettséggel).
A beszélgetésekből az derült ki, hogy a szorongató helyzetet leginkább a pszichológiából jól ismert hárítással próbálják az emberek kezelni: annak ellenére, hogy a válság nyilvánvaló módon mindannyiunk életére közvetlenül vagy közvetve, de hatással van, a csoporttagok azt állították, hogy őket személy szerint nem annyira érinti (legalábbis nem érinti meg) az aktuális pénzügyi-gazdasági helyzet, még a gondolatvilágukból is igyekeznek kizárni a válság nyomasztó és szorongást keltő híreit. A jelen kvalitatív kutatás résztvevői saját bevallásuk szerint kevéssé készítenek terveket, s ha racionalizálják is fogyasztásukat, költésüket, azt más ideológiák mögé rejtik. A közvetlen környezetben tapasztalható életszínvonal-romlást is elhárítják, s bíznak benne, hogy velük nem történhet semmi rossz. Működnek tehát az elhárító mechanizmusok, a kutatásban résztvevők védik a kellemes belső világukat, s mint a gyerekek, kívülről remélik a megoldást: valaki mondja meg mi történik, mit jelent ez az egész, mit kell ilyenkor tenni, és ha lehet, valaki más tegyen azért, hogy kilábaljunk a nehéz helyzetből.
A médiától elvárják a tájékoztatást – amellyel elégedetlenek, mert úgy érzik, Magyarországot váratlanul és felkészületlenül érte a válság, a magyarok még mindig nem értik, mit jelent pontosan és nem tudják mit kellene tenni, ezért sem volt érzékelhető a hatása az ünnepek előtti vásárlási lázban („karácsonykor ugyanolyan ajándékdömping, húsvétkor hosszú sorok a sonka-pultnál”) – ugyanakkor a média híreit hibáztatják a fel-fel bukkanó rossz hangulatért.
Az egyik csoportban az ’összeesküvés’ elmélet is megjelent, miszerint a világ 10 leggazdagabb embere generálta a válságot, azzal a céllal, hogy rákényszerítse a kormányokat és az embereket a takarékosságra.
Gondolati szintű válságelhárító stratégia a pozitív vonások, lehetőségek keresése: valahol vannak emberek, akik előnyként élik meg a válságot; vannak területek, ágazatok ahol előnyt lehet kovácsolni belőle; a recessziót fellendülés fogja követni; illetve a válság által olyan lépések, változások következnek be, amikre már jó ideje szükség lenne, mint például a környezettudatos magatartás, a környezet védelme.
A válság tüneteként a devizahitelek törlesztő részleteinek emelkedését, az elbocsátásokat, az ingatlanpiaci áresést, illetve az áremelkedéseket említették (amelyek közül volt, ami valójában érintett egy-egy megkérdezettet). Ez utóbbit kétféle stratégiával igyekeztek kompenzálni: vagy olcsóbb termékeket keresnek, ami többnyire a minőség-, de mindenképpen a márkavesztés érzetét eredményezi: „inkább alacsonyabb minőség alacsonyabb áron, csak mindenből jusson”; vagy tudatos vásárlásba kezdenek, például: „a Lehel piaci magyar tej többe kerül, mint a hipermarket szlovák teje, de ebből lehet aludttejet, túrót készíteni és így máris gazdaságosabb”.
Ütköztek a vélemények a takarékosság, a visszafogottabb költekezés kapcsán, mivel egyesek azt gondolták, hogy a takarékosság vezethet ki a válságból, míg mások azon a véleményen voltak, hogy éppen válság idején kell költeni, mivel ez tartja életben és lendületben a gazdaságot, ráadásul most sok mindenhez akciós áron lehet hozzájutni. Lehetséges költség-karcsúsított területként spontán módon a ruházati termékek, a tisztítószerek, a szórakozás, az utazás és az éttermi étkezések merültek fel, de volt, aki a benzinen spórol: autó helyett BKV-val közlekedik. (A Szonda Ipsos Válságmonitor kutatása szerint az emberek 75%-a ruházatra, 71%-a élelmiszerre, 69%-a tisztítószerekre és 62%-a mobiltelefonra költene kevesebbet.) A hirdetések, reklámok kapcsán elhangzott, hogy idegesítőnek, irritálónak tartják, ha a reklámban felbukkan a válság („optimista, vicces, kreatív reklámokra vágyom”), abban azonban megoszlottak a vélemények, hogy most jobban figyelnek-e az akciókra.
A beszélgetések résztvevői nem csökkentették a mobiltelefon-használatot, mivel „telefonálni muszáj”, „a telefonálás beépült a hétköznapokba ... mára annyira megváltoztak a telefonálási szokások, ha van egy kis időnk, igyekszünk eltelefonálni„; sőt jelentős változtatásokra a jövőben sem készülnek, inkább önámító ideológiákat gyártanak. Sokan meg voltak győződve arról, hogy az ő percdíjaiknál nincs kedvezőbb a piacon, bár többségük nem is ismeri díjcsomagját és nem is szokott utánanézni. („Nem is gondolok rá, csak jön a csekk, kifizetem.”) Akik próbálták korlátozni a kommunikációs költségeiket, valamilyen internet-alapú alternatív telekommunikációra (pl.: Skype, MSN) váltottak, illetve a belső kontroll hiánya miatt postpaid előfizetésüket prepaidre cserélték.
A válság végét 1-3 év közötti időtartamra prognosztizálták, s nincsenek pontosabban körvonalazott terveik az ezt követő időszakra.
