Az EU2020 stratégiával nem az a legnagyobb baj, hogy elmarad a szembenálló társadalmi csoportok várakozásaitól, amikor például nem ígéri a szegénység teljes felszámolását 2020-ra, miként azt EP-képviselők számon kérték a múlt héten. Még csak nem is a fő gyengeségnek számító relatív eszközhiánnyal van az igazi gond.
Hanem az utóbbi alapjának számító azon adottsággal, hogy a tagállami hajlandóság továbbra sem nőtt a nemzeti makrogazdasági folyamatok közösségi szintű kezelésére. José Luis Zapatero spanyol kormányfő elgondolása az Európai Gazdasági Unió megteremtéséről láthatóan továbbra is álom marad.
Az új stratégia megalkotói felé alapvető elvárás volt, hogy az EU2020 kerülje el elődje, a lisszaboni stratégia hibáit. Ne legyenek benne ambiciózus számsorok, ne tűzzön ki teljesíthetetlen globális célokat. De azért legyen képes megfelelni lényegében ugyanazoknak a kihívásoknak, amelyek már „Lisszabon” 2000-es megalkotását is szükségessé tették. (Segítse tehát megőrizni a versenyképességet egyfelől, illetve a meglehetősen bőkezű, drága európai szociális modellt másfelől egy olyan világpiacon, ahol a nagy versenytársak sokkal olcsóbb bekerülési költséggel licitálnak rá az európai termékekre.
Mert ezek az alapkihívások továbbra sem változtak, csak éppen kiegészültek például a népességöregedés vagy a klímaváltozás és az energiabiztonság terheivel is.) Ráadásul mindezek megvalósulásához olyan ösztönző kellene, amely a korábbiaknál jobban szavatolja a célok teljesülését. Csakhogy közben kínosan ügyelni kell arra, hogy ne nyúljanak intézményi kérdésekhez, és ne vessenek fel alapszerződésben rögzített játékszabály-módosításokat sem. Intézményi reform belátható időn belül kizárva!
