Az OECD indoklásában emlékeztet arra, hogy ezeknek a buborékoknak a létrejötte részben azoknak a jó szándékú, ám végül végzetesnek bizonyult kormányzati törekvéseknek volt köszönhető, amelyek a szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező fiatal családokat is saját lakáshoz szerették volna segíteni. Ennek érdekében adókedvezményeket adtak nekik, elhanyagolták a hitelek kihelyezésének ellenőrzését, és mesterségesen alacsonyan tartották azok kamatait.
Ezzel párhuzamosan egyre több családnak tették lehetővé, hogy önrész előzetes befizetése nélkül vásárolhassanak maguknak otthont: az ilyen megoldással élők aránya 2007-re 22 százalékra nőtt az Egyesült Államokban a 2001-es nyolcról. Ez a kormányzati politika felsrófolta az árakat az ingatlanpiacon, hiszen nőtt a kereslet, a kedvezmények általi költségelőny pedig beépült az árakba. A buborék azonban végül kipukkant, mivel a szegény családok nem bírták visszafizetni hiteleiket.
Emellett a munkaerő-piaci szempontok is a bérlés mellett szólnak – állítja az OECD. A saját lakással rendelkező dolgozók ugyanis kevésbé szívesen változtatnak lakóhelyet egy új állásért cserébe, mint az albérletesek, tehát utóbbiak támogatása csökkenthetné a munkanélküliséget is.
Nem a szociális lakás az egyetlen megoldás
A bérlés terjedésének elősegítése érdekében az államoknak növelniük kellene a bérlakások kínálatát, attól azonban óv az OECD, hogy túlságosan szabályozzák a piacot, például a bérleti díjakat. A szervezet – a mobilitási hajlandóságot visszafogó hatása miatt – a szociális lakások építését sem tartja a legjobb megoldásnak, ehelyett nem egyetlen lakóhelyhez kötött juttatásokkal kellene segíteni a szegények lakásbérlését.
