Amerikai álom tíz másodpercben

De az utódoknak a kihívás azóta is adott: ki tudja a legtömörebben és hatásosabban, alapszintre bontva eljuttatni legfontosabb üzenetét a választókhoz. Kedd este az aktuális párbaj, a Gore--ifjabb Bush televíziós vita harmadik, végső felvonásában a demokrata alelnök lendületes szavakkal biztosította választóit: "Önökért akarok küzdeni!" A texasi kormányzó (a volt elnök fia) viszont csendesen, szinte ölbe tett kézzel bizonygatta, hogy ellenlábasa csupán "egy nagy költekező".



Rövid üzenetek, szinte semmitmondó általánosságok, ám a mögöttes tartalmak jól érzékeltetik a 2000-es amerikai választások tétjét. Amerika a gazdasági fellendülés páratlan virágkorát éli, amikor az elkövetkező évtizedben több mint 2 trillió dollár költségvetési többletet ígérnek az előrejelzések, s a jelöltek így annak gondolatával játszhatnak el, hogy ezt mire fordítanák, ha feléjük hajlana a választói kegy. Gore a demokrata hagyományoknak megfelelően azt fejtegette, hogy nagyszabású új szövetségi programokat kezdeményezne az egészségügy, az oktatás, a társadalombiztosítás terén, miközben azzal érvel, hogy a republikánus jelölt a főként a gazdagoknak kedvező adócsökkentésekre "herdálná el" a többletet. A keddi televíziós vitában is -- amely ezúttal egy jól megválogatott lakossági fórum kérdéseire válaszolva zajlott -- azt próbálta visszatérőleg fejtegetni, nemegyszer meglehetősen populáris eszközökkel, hogy azok ott "fenn", a nagyvállalatok, illetve a felső tízezer, a társadalom "egy százaléka", a dolgozó, családos középosztály rovására akarják tovább gyarapítani a vagyonukat. Tehát: "Én önökért harcolok!"



Bush viszont nem is rejtette véka alá, hogy valóban azoknak akar több adót visszaadni, akik többet is fizetnek be a költségvetésbe. S az amerikaiak hagyományos ódzkodására épített az erős és túlköltekező központi kormányzattal szemben, mondván: ha nem azok gyarapodhatnának, akik a leginkább megdolgoztak érte, ismét csak feneketlen és céltalan állami költekezésekre folyna el a pénz. Gore pedig "egy nagy költekező".



De mivel a médium maga az üzenet, a szó önmagában kevés, egy-egy gesztus éppoly döntő lehet, mint maga a megfogalmazás. Négy évtizede tartja magát az a -- semmilyen tudományos felméréssel nem igazolt -- hiedelem, hogy azok körében, akik nézték az 1960-as tévévitát, Kennedy nyert, akik viszont a rádiót hallgatták, azoknál Nixon. A képernyő elé készülő elnökjelöltek felkészítésében szinte már háttérbe szorul, hogy mit mondjanak, azzal szemben, hogy miként. A gesztusokat külön elemzik a pr-varázslók, a kampányok nélkülözhetetlen szürke eminenciásai.



Különösen az alelnök ment át sajátos metamorfózison a televíziós párbajsorozat háromszor 90 perce során. Első alkalommal (az utólagos értékelések szerint) túl agresszív volt, demonstratív közbevágásokkal és türelmetlen sóhajokkal próbálta megzavarni ellenfelét. Másodszor éppen ellenkezőleg, túlzottan passzív. Mindez pedig kimutathatóan hatott a népszerűségi indexekre: Bush megelőzte őt, s ha előnye nem is haladja meg a statisztikai hibahatárt, pozíciója fokozatosan javult, Gore-é pedig visszaszorult az elmúlt két hétben.



Úgyhogy az alelnököt most azzal küldték csatába a tanácsadói: egyszerre legyen agresszív és zseniális. Az alelnökjelölt pedig lendületes volt, gesztikulált, a fejét rázta, csillogott a szeme, azt a küzdő modort vette fel, amely korábbi politikai vitáiban (Ross Perot vagy Bill Bradley ellen) oly sikeresnek bizonyult.



Bush ezzel szemben csendes, szinte joviálisan visszafogott volt, kezeit szorosan maga előtt tartotta, néha csaknem szórakozottnak tűnt. Láthatóan arra épített, hogy a gazdasági fellendülés idején a választók jobban értékelik az oldottabb, közvetlenebb és nyugodtabb politikai vezetőt, mint a viharos lendületűt.



S könnyen meglehet, hogy ebben a mostani kampányban inkább ezek a másodlagos jelzések döntenek majd, mint a tartalmi mondanivalók. Továbbra is rendkívül kiélezett a verseny. Az amerikai választási rendszer sajátja, hogy az országos közvélemény-kutatások még nem sokat árulnak el a pillanatnyi helyzetről, államonként is össze kell vetni az adatokat. A választók ugyanis nem közvetlenül a jelöltjükre voksolnak, hanem elektorokat választanak. Az ötven állam (és Washington DC) mindegyike meghatározott számú elektort delegálhat (nagysága függvényében), s amelyik jelölt az adott államban több szavazatot kap, az valamennyi elektorral rendelkezhet.



Most az a sajátos helyzet állt elő, hogy a legnagyobb államokban már valószínűleg eldőlt a verseny: Kaliforniát és New Yorkot Gore viszi, Texast Bush. Floridában, Pennsylvaniában, Michiganban és Ohióban viszont még nyitott a küzdőtér, bármelyik irányba fordulhat a választók kegye. Felértékelődtek a kisebb államok (például Oregon, Iowa, Wisconsin), amelyek ugyan csak néhány elektort szállítanak, ám a jelenlegi kiélezett versenyben ez is döntőnek bizonyulhat. Az elkövetkező három hétben a két jelölt ezek megnyerésére koncentrál majd. Országosan már elmondták, amit lehetett, most azt próbálják majd bizonygatni, mennyire átérzik a helyi gondokat. Alig aludtak ki a televíziós lámpák a Saint Louis-i televíziós fórum helyszínén, Bush máris Wisconsinba indult, ahol ugyan az elmúlt három választáson a demokraták kerültek fölénybe, ám most váratlanul minimálisra csökkent Gore előnye vele szemben. Az alelnök pedig Michiganbe sietett, ahonnan az a kedvezőtlen hír érkezett, hogy eddigi előnyét lassan kezdi elveszíteni. Bush kampánygépezete ugyanis ügyesen elhintette, hogy a demokraták környezetvédelmi elkötelezettsége veszélyt jelenthet a helyi autóiparra.



Az utolsó három hétben a helyi médium lesz majd a helyi üzenet, országos tétekkel.