Bush--Gore vagy a baseball

A közvélemény-kutatások változó eredményei szerint legalább húsz éve nem volt ilyen szoros versenyfutás a Fehér Házért, mint most a demokrata Al Gore alelnök és a republikánus George W. Bush texasi kormányzó között. (Akkor Ronald Reagan hívta és ütötte ki a nyeregből a hivatalban lévő Jimmy Cartert.) Már csak öt hét van hátra a választásokig, sok újat a jelöltek nem tudnak mondani, legfeljebb hibázni, s az döntő lehet.



A végzetes melléfogásra pedig a legalkalmasabb terep most már a közvetlen televíziós viták nyilvánossága, amely háromrészes lesz, s kedden kezdődött. Két pulpituson állt a két jelölt, egy újságíró-moderátor kérdéseire válaszoltak (hozzá intézve a reagálásaikat is egymás mondanivalójára), miközben a különböző szögekben beállított kamerák minden rezdülésüket kandi kíváncsisággal rögzítették, hogy azután a legjellemzőbb -- netán valamelyikük számára a legkínosabb -- pillanatokat a végtelenségig játsszák majd vissza a nézőknek-választóknak.



A végletekig kidolgozott koreográfia szerint zajlanak ezek a televíziós viták, a két tábor már hetekkel korábban előírja a forgatókönyveket, kinek mi hozhat újabb választókat. A lendületben lévő Gore-nak kerülnie kellett, hogy túl kioktató legyen, netán agresszív, mert a felmérések szerint mindez csökkenthette volna a népszerűségét. Bushnak pedig tanácsos volt minél jobban kihasználnia azt az adottságát, hogy ha sokszor általánosságokban is, ám közvetlenebb hangnemben tud szólni a választókhoz.



Az első menetben, amikor egy hiba is végzetesnek bizonyulhatott volna, mindketten teljesítették a minimális elvárásokat: egyikük sem adott okot arra, hogy tovább erősítse a róla terjengő -- illetve a másik tábor által terjesztett -- negatív sztereotípiákat. A repulikánus Bush nem keverte össze a külföldi vezetők neveit, nem vesztette el a fonalat, időnként frappánsan vágott vissza. A demokrata jelölt pedig kilépett a retorikai sablonokból, ugyanakkor elkerülte azt a csapdát, hogy túl fölényesnek tűnjék. Beérte annyival, hogy gyakori és részletes statisztikai adatok idézésével próbálta bizonyítani: tapasztalata nagyobb, kormányzati tudása jóval elmélyültebb, mint ellenlábasáé.



Az amerikai kommentátorok szeretnek ugyan gyorsan győztest hirdetni, most azonban egyikük úgy fogalmazott: ha el kellene dönteni, hogy ki nyerte a párbajt, akkor egy pénzérmét dobna fel. Az első közvélemény-kutatások (CNN) szerint Gore 48-41 arányban "hozta" a vitát, ez a relatív kis különbség azonban akár Bush győzelmeként is feltüntethető, hiszen a republikánus közvélemény-varázslók szándékosan alábecsülték saját jelöltjük képességeit, mondván: az alelnöknek a fehér házi hivatalában eltöltött nyolc éve sokkal nagyobb rutint biztosított az ilyen ütközetekben, mint Bushnak a hatévi texasi kormányzósága. Most tehát lehet majd ünnepelni, hogy relatíve milyen jól is szerepelt.



Úgyhogy mindkettőjük esetében a kivitel magas pontszámot kapott, s ebben a sajátos politikai kűrben ez néha fontosabb, mint maga a tartalom.



Egészség- és oktatásügy, szociál- és adópolitika -- jóformán e kérdésekre korlátozódott a 90 percnyi vita. Gore azt próbálta sulykolni, hogy Bush adócsökkentési terve csupán csak "az 1 százaléknyi leggazdagabbaknak" kedvez, míg Bush azt a kedvenc vesszőparipáját lovagolta meg, hogy szigorúan számon kell kérni az oktatási intézményekkel szembeni követelményeket. A külvilág -- mármint az Amerikán kívüli -- csak elvétve nyomult be ebbe a zárt és koncentrált belharcba -- Bush szerencséjére. Hiszen a texasi kormányzó érzékelhetően megküzdött Milosevics nevének kiejtésével, s kissé megtorpant annál a kérdésnél, mi is a teendő, ha minden nyomás ellenére sem hajlandó lemondani a jugoszláv elnök a posztjáról. Az oroszokat kell akkor rávenni arra, hogy közbenjárjanak, ismételte kétszer is, mire persze Gore rögtön lecsapott: korántsem biztos, hogy az oroszok érdekei egybeesnek az amerikaival. De persze mindketten elzárkóztak a katonai erő alkalmazásától, ám míg Bush érveléséből azok a republikánusok ismerhettek saját gondolataikra, akik amúgy is szívesebben távol tartanák magukat a legtöbb nemzetközi ügy kezelésétől, addig Gore nem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra: a Koszovóban, illetve Boszniában történő népirtások is amerikai nemzetbiztonsági ügyként kezelendők.



Ám az egész Balkán talán ha öt percet tett ki a kilencvenből, hűen tükrözve azt, hogy az átlag amerikai -- aki egy felmérés szerint jó ha évente másfél órát szentel a komolyabb belpolitikai kérdéseknek is -- mennyire érdeklődik az Amerikán kívüli világ dolgai iránt. Ellenben a két jelölt közel 40 percben ecsetelte azt, hogyan oldanák meg az időskorúak gyógyszerellátásának finanszírozási kérdéseit. S ez korántsem időpocsékolás, hiszen az előzetes felmérések szerint a 65 év felettieknek több mint a fele nyilatkozott úgy, valószínűleg végignézik majd a vitát. Amerikában pedig a nyugdíjasok szervezete a legbefolyásosabb lobbicsoportnak számít, s különben is, azokban az államokban, ahol az elektorok megnyeréséért a fennmaradó néhány hétben a legnagyobb erőfeszítéseket teszi majd a két jelölt (például Pennsylvaniában és Floridában), az országos átlagnál jóval több nyugdíjas él.



Előzetesen azt jósolták a kommentárok, hogy kevés elnöki vita indult magasabb téttel, a verseny teljesen kiegyensúlyozott, a naponta változó közvélemény-kutatások ugyan egy ideje Gore előnyét rögzítik, de Bush időről időre a hibahatáron belüli közelségbe zárkózik fel. Negyven éve, a tv-viták kezdetekor, John F. Kennedy egy hasonlóan szoros menetet döntött jobb képernyős szereplésével a maga javára Richard Nixonnal szemben, s azóta a vizuális kommunikáció hihetetlenül felértékelődött. Most azonban mintha egy fordulatnak lennénk tanúi: akármilyen kiélezett is a verseny, előzetesen a megkérdezetteknek csupán 43 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nézni fogja a mostani vitát (ugyanannyian, mint négy éve a "lefutottnak" vett Clinton--Dole szócsatát).



Talán a tévévita jelentősége változott meg azzal, hogy túlkoreografált, kimódolt lett. Talán az amerikaiak politikai érdeklődése esett még lejjebb. Vagy talán arról van szó, amit az NBC csatorna neves politikai műsorvezetője, Tim Russert fogalmazott meg: vita ide vagy oda, ő nem érzékelte az országban, hogy "e két ember bármelyike iránt is mély, megingathatatlan elkötelezettség lenne".



Mindenesetre a nézettségi mutatóira oly kényes NBC számos helyi csatornája az elnöki párbaj helyett baseballt közvetített.



A szerző a Világgazdaság munkatársa