Szakma és politika

A hazai közgazdasági életben számos slágertéma létezik. Többnyire azok válnak felkapottá, amelyek hosszabb-rövidebb ideig a szűken vett szakmán kívüliek érdeklődését is felkeltik. Természetesen ezen belül is azon területek a legnépszerűbbek, amelyek körül politikai csatározások folynak.



Ilyenkor tömegével jelennek meg a különböző műfajú írások: tudományos igényű tanulmányok, elemző (és kinyilatkoztató) célú rövid publicisztikák és politikai kirohanásnak minősíthető széljegyzetek. A legtöbb persze az utóbbiakból van, de jelentőségüket és színvonalukat tekintve gyakran a magasabb igénnyel íródó művek is idesorolhatók.



Fertő Imre azok közé tartozik, akik a publikációs zűrzavarban igyekeznek "rendet rakni". Az inkább a konzervatív szakmai körökben ismert agrárközgazdász rendszeresen publikál a Beszélőben is. A szerző többek között írt már a fejlett országok agrárgazdaságával kapcsolatos ideológiai irányzatokról (az agrárius fundamentalizmus és a demokratikus kapitalizmus közötti különbségekről), illetve a földtulajdonlás kérdésének külföldi tapasztalatairól. Családi gazdaságok vagy ipari farmok című cikkében -- mely a folyóirat legutóbbi számában jelent meg -- a termelési szerkezet problémakörének nyugati kutatási eredményeit elemzi. Az írásban számos olyan következtetés található, mely a hazai agrárpolitikai viták sűrűjében is segíthet eligazodni.



Az immár egy évtizede tartó agrárátalakulási vita ugyanis egyike azon fura területeknek, ahol a még a tudományos publikációkon keresztül történő tájékozódás is szinte lehetetlen. Az azokat létrehozó rejtett motivációk ugyanis gyakran politikai töltésűek.



Bár a tulajdonreform megtörtént, még ma sincsen egységes akarat a gazdaságpolitikai aktorok részéről, milyen termelési szerkezetben képzelhető el a jövő mezőgazdasága. Alapvetően két hatalmi csoport óhajtja túlkiabálni egymást a politika és a média területén: az egyik a szövetkezeti lobbi, a másik a családi gazdaságok képviselői. Az 1990-es választásokon hatalomra kerülő kormányzat a magántulajdonon alapuló farmgazdaságok mellett tette le a voksot. Ez egyrészt a történelmi hagyományokból, másrészt a domináns nyugat-európai termelési forma követésének óhajából következett. A nagy vesztesek, a szövetkezetek természetesen politikai és szakmai fórumokon is igyekeztek (igyekeznek) hangot adni különvéleményüknek.



A szócsatában mindkét fél a Nyugaton (főleg az Egyesült Államokban) folyó közgazdasági viták mentén pozicionálta magát. A kis családi gazdaságok politikai és szakmai képviselői a fejlett családi farmgazdaságok mellett szóló érvekkel indulnak harcba, a szövetkezeti lobbi pedig (kimondva-kimondatlanul) a "XXI. századi, modern" ipari farmok utópiáját igyekszik sulykolni. A jelenséggel alapvetően két probléma van. Az egyik, hogy a hazai vitának csupán érintőlegesen van köze a fejlett országokban folyó mezőgazdasági vitákhoz. Sokkal inkább a tulajdon-, támogatás- és egyéb agrárpolitikai döntések meghozatalakor igyekeznek érveket előrángatni igazuk védelmében. Ez figyelhető meg például a költségvetési viták idején vagy a földtulajdonlással kapcsolatos nézeteltérések kifejtésekor. A másik baj, hogy sok közgazdász múltbeli, dogmákká merevedett tapasztalatok alapján igyekszik véleményt formálni a kérdésről, miközben nem veszi figyelembe, hogy azok egy része mára túlhaladottá vált. Így például ma is gyakran hallunk méretgazdaságossági problémákról, árinstabilitási gondokról, jövedelemdiszparitásról, a mezőgazdaság termelési sajátosságainak következményeiről, miközben tőlünk nyugatra teljes cáfolatot nyertek az ezzel kapcsolatos régi nézetek. Így nem csoda, ha sem politikus, sem magánember nem tud kiigazodni a káoszban. Előbbiek aztán mereven követett értékek alapján, gyakran szakmailag megalapozatlanul kénytelenek dönteni, utóbbiak pedig nem értenek az egészből semmit. A köd oszlatásához az segíthet hozzá, ha az agrár szakemberek a legújabb tapasztalatok, kutatások megismerésének igényével, hatalmi csatározásoktól elvonatkoztatva és előítéletektől mentesen próbálják elemezni a hazai helyzetet.



Fertő Imre az említett cikkben vállalatelméleti aspektusból vizsgálja a nagyobb, szervezettebb termelési formák kialakulásának okait, összevetve azokat a mezőgazdaság különleges helyzetével. Az egyik legfontosabb megállapítás az, hogy míg az állattartásban a technikai fejlődés révén megteremtődtek a "gyárszerű" termelés feltételei, addig a növénytermesztésben erre még várni kell. Ma már az Egyesült Államokban a magyar piacon ismeretlen méretű óriási kombinátokban állítják elő a hús nagy részét, a növénytermesztésben azonban szinte teljesen észrevehetetlen a földbirtok-koncentráció. Az írás segít leszámolni az olyan egyszerűsítő megállapításokkal, mint "a szövetkezet a nagyobb üzemméretből (is) fakadóan egyértelműen magasabb rendű termelési forma". Ezzel szemben megállapítható, hogy a szövetkezetek fénykorában az állattenyésztésben "a méretében kicsi, üzemszervezetében inadekvát forma vált meghatározóvá". Ez magyarázatot ad arra, hogy a nyolcvanas években miért ebben az ágazatban jelentkeztek először a versenyképességi problémák.



Madár István