Biztosítás vagy megtakarítás

Farkas András, aki önmagát biztosítási szakemberként nevezi meg, e hasábokon egyetért a jelenlegi helyzettel, mely szerint a befektetéshez kötött (unit-linked) életbiztosítások mögött működő egységalapok szabályozása különbözik a klasszikus befektetések szabályozásától, amit az életbiztosítási szerződések gyökeresen eltérő természetével indokol (Életbiztosítás: a sírig hű társ, október 31.). Nevezett szerző azon Világgazdaság-cikk olvastán ragadott klaviatúrát, amely nem tett egyebet, mint ismertette a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elemzését az általa felügyelt szféra 2000. I. félévi fejlődéséről. A PSZÁF megállapította, hogy a befektetési alapoknak egyre komolyabb konkurenciát jelentenek a biztosítók unit-linked életbiztosítási termékei, ami elsősorban adóarbitrázsból fakad. Kevésbé elegánsan ezt nagyobb adókedvezménynek mondják. Farkas András azt állítja, hogy B. Varga Judit azonos szabályozást követel, amit többedszeri olvasás után sem sikerült írásában felfedeznem, de kétségtelen, hogy a figyelmes olvasó aligha juthat más következtetésre.



Ami első pillanatban túlreagálásnak tűnik, az érthetővé válik e lappangó vita ismeretében. Nem véletlenül beszél Farkas a unit-linked biztosítások ellen intézett támadásokról, melyek során, mint mondja, fegyvert próbálnak a biztosítók testébe mártani. Valóban sokan vitatják a jelenlegi szabályozást, s ennek nyoma a gazdasági szaksajtóban is fellelhető (például Mong Attila: Kétpetéjű ikrek. Befektetési alapok versus unit-linked biztosítások. Figyelő, 2000/29.). Ezt teszi e sorok írója is.



Kezdjük az alapoknál. Az amit ma élet- és nyugdíjbiztosításnak ismerünk, az csak igen korlátozottan biztosítás a szó biztosításszakmai értelmében. Ma a biztosítást az teszi azzá, hogy a díj valamekkora -- bármily szerény -- hányadának kockázat fejében felszámoltnak kell lennie. Tehát ma azt tekintjük biztosításnak, ami valamekkora hányadában a biztosítás "klasszikus" meghatározása szerint is az. Erről akkor beszélhetünk, ha egy biztosítási tevékenység végzésére szakosodott szervezet egy előre meghatározott, jövőben esetlegesen bekövetkező kárt okozó esemény ellen bizonyos összeg megfizetésével vagy más szolgáltatás teljesítésével védelmet nyújt díj fizetése ellenében.



A nettó díjban a kockázat fejében felszámolt részen kívül a megtakarítási célzatú díjrész található, mely nem biztosítási célt szolgál. Azonban a biztosító mint intézmény történeti fejlődésének adott szakaszában "imperialista" tudott lenni, s így olyan pénzügyi terrénumot is elfoglalt, melyre nem "találták ki". Ez azért történhetett, mert a biztosítási szakma sui generis ügyfélközpontú, ami az újonnan kialakuló lakossági igények gyors felismerését és kielégítését jelentette, miközben a bankszakma nem csupán elaludt, hanem ezt rangon alulinak érezte. Ezért azonban azt az árat kell fizetnünk, hogy a biztosítás számviteli-nyilvántartási rendszere nem adekvát a megtakarítások kezeléséhez szükségessel. (Ezt részletesebben kifejtettem A nyugdíjpénztár születése című tanulmányomban. (Bankszemle, 1999/2.) De történetileg úgy alakult, hogy ezt teheti -- és egyre nagyobb mértékben teszi is. A megtakarítások gyűjtésének és kezelésének adekvát intézménye a befektetési alap. A meghatározott élet- és nyugdíj-biztosítási termékek biztosítási díjait megillető adókedvezmény tehát a megtakarításnak szól, s csak annyiban a biztosításnak, amennyiben a bruttó biztosítási díj 10 százalékánál kisebb a kockázatok díjrésze. Így lényegében biztosítást megillető adóelőny nincs.



Nagyon határozott véleményem szerint nem indokolható a megtakarítások közötti különbségtétel attól függően, hogy azt milyen intézmény kezeli. A kormánynak a megtakarítást "intézménysemlegesen" kell kedvezményeznie, ha egyáltalán úgy gondolja, hogy ezt kell tennie -- elméletileg nagyon kétséges ugyanis, hogy a megtakarítások kedvezményezésével növelhető-e a megtakarítási ráta. Ha feltesszük, hogy igen, akkor egy optimalizációs problémával állunk szemben: milyen mértékű adókedvezmény esetén lesz legnagyobb a különbség a kieső adóbevételek és az indukált megtakarítások között? (Pénzügyi kormányzatunk azonban nem így teszi fel a kérdést, ha egyáltalán. Például statisztikailag iszonyú mértékben nőnek a nyugdíjpénztárakban a megtakarítások, ténylegesen azonban nagyon kevéssé. A lakossági megtakarítási ráta megtévesztő mutató.) Egyetlen feltételcsomagot kellene meghatározni, s a megtakarító tarthassa pénzét biztosítási termékben, befektetési jegyben, nyugdíjpénztárban, de akár egyszerű takarékbetétkönyvben is -- ha az e feltételcsomagnak megfelel. Biztosítás esetén szűkebb a választék: biztosítani csak biztosító tud, a kormánynak pedig -- ha úgy gondolja, hogy ezt tennie fontos társadalmi érdekből szükséges -- határozza meg azokat a kockázatokat, melyek fejében a felszámolt díjrészt további feltételek teljesülése esetén kedvezményezi.



Nem foglalkozom Farkas András érveinek zömével, de néhány megjegyzést nem mulaszthatok el. A biztosítási szerződés pontos értéke nem azonos a megtakarítás hozamával. A biztosítónak nem kell sűrű füstfelhő mögé rejtenie befektetési hozamait, hogy azt ne lehessen látni. A biztosító megtakarítások szempontjából inadekvát számviteli-nyilvántartási rendszere csak intranszparenciát eredményezhet. Azt készséggel elhiszem, hogy egyes hazai biztosítók anyacégei egyúttal a világ legjobbjai közé sorolt globális alapkezelők tulajdonosai, de azt már nem, hogy a unit-linked hozamok verik a befektetési alapokét. Már a vetítési alap sem stimmel. De hasonlóan nem hiszem el az elbiztosítósodott nyugdíjpénztárak, s az azokhoz hasonlóan intranszparens intézmények hozamait sem.



Szögezzük le azt is, hogy olcsó lakossági megtakarításokról és e megtakarítások magas hozamáról nem igazán lehet egyszerre beszélni. A recsegő-ropogó társadalombiztosítási nyugdíjrendszerrel való ijesztgetés divatos, masszív érdekek kapcsolódnak hozzá, csak éppen közgazdasági értelemben tarthatatlan. A jogi különbségek -- a biztosítási kötvény nem része a biztosított (szerződő) hagyatékának, míg a befektetési jegy igen -- éppúgy ember kreálta differenciák, mint minden szabályozási különbség.



Ha rajtam múlna, visszaküldeném a susztert a kaptafához: foglalkozzon mindenki azzal, amire létrehozták, amivel intézményi kialakítása adekvát. A biztosító biztosítson, a befektetési alap fektessen be. Azonban nem rajtam múlik, sőt e kérdésben Magyarország sem dönthetne kedvére -- a biztosítást EU-direktíva szabályozza. Tehát nincs mit tenni, mint együtt élni egy nélkülözhetetlen intézmény más vonatkozásban inadekvát jellegével, de ennek csökkentésére, semmint növelésére téve kísérletet.



E cikkben vitatkozom a biztosítási szakember Farkas Andrással, aki "civilben" az ABN Amro Biztosító Rt. vezérigazgató-helyettese, de egyúttal értem őt. Ami mellett érvel, az egyúttal legsajátabb egzisztenciális érdeke, s ezt várja el tőle a munkaadója és a szakmája is. A világot minden irányban érdekviszonyok szövik át, ez a világ természetes rendje. Ez nem baj. Az akkor lenne, ha a döntéshozók kizárólag az egyik vagy másik érdek melletti döntésben tudnának gondolkodni, s képtelennek bizonyulnának a probléma elméleti megközelítésére. E sorok írója pedig akkor érezné bajban magát, ha e cikkét egy intézmény elleni és egy másik melletti lobbizásának tekintenék. De mindkét oldaltól független lévén, megengedheti magának legjobb szakmai meggyőződése elmondását.