Pestről jött a telefon, régen hallott kolléga hívott. "Mi újság, mi ez a csönd Brüsszelben? -- kérdezte. -- Ennyire leült ott most minden?"... Csönd?! "Évek óta nem emlékszem olyan erős őszi szezonra, mint ez az idei" -- feleltem. Értetlenség volt a válasz, meg egy beismerő vallomás: "Hát ebből ide semmi nem jön át!"...

Nem ez az első alkalom, amikor rá kell döbbenni, hogy nagyon különböző hullámhosszon rezonál ma még a brüsszeli EU-valóság meg a hazai ráérzés. Az elmúlt nyolc hétben "csak" annyi történt, hogy volt egy EU-csúcs az uniós intézmények leendő reformjáról (amitől ugye a bővítés megkezdése is függ...), meg számtalan külügyminiszteri ugyanerről. Strasbourgban többnapos plenáris vita zajlott az Európai Parlamentben a bővítésről meg a jelölt országokról (amire egyébként évente egyszer kerül csak sor). Megoldódott az EU--osztrák válság és prompt EU-válasz született a belgrádi politikai földindulásra (valahol mindkettő fontos szomszédunk). Tovább zuhant az euró (amihez csatlakozni akarunk) árfolyama, miközben Dániában a népszavazás ismét elvetette a közös valutát. És hát mindezeken felül -- de aligha mellesleg -- akadt egy újabb EU--magyar tárgyalási forduló is, ahol (szintén nem mellesleg) lezártunk két újabb fejezetet. Az szinte csak ráadás, hogy folyt és folyik ma is a dokumentum- meg információvadászat a héten közreadandó, számunkra is létfontosságú újabb bizottsági országértékelésekről. Vagy hogy napokon belül a minimálisra szűkíti létezését az ötvenkét éves Nyugat-európai Unió, utat nyitva az előtt, hogy mire tagok leszünk, az EU formálisan is felvállalja a közös európai védelmi szervezet eddigi funkcióinak jó részét. Mindezekhez képest vélte úgy az idézett kolléga, hogy "itt még mindig csak a (csatlakozási) dátum a téma".

Magyarországon "nincs még EU-tudat". "Az emberek nem értik, nem érzik, nem igénylik az uniót" -- hangzott el visszatérően a múlt héten egy EU-újságírással foglalkozó tanácskozáson. De akkor hogyan lehet, hogy egy közelmúltban közzétett brüsszeli felmérés szerint a jelölt országok közül éppen Magyarországon az egyik legnagyobb a leendő csatlakozás támogatottsága? Nem ismerjük -- és akarjuk? Vagy talán éppen erről (is) van szó: nem ismerjük -- tehát akarjuk?!...

Úgy tűnik, ördögi körbe kerültünk: a média többnyire nem akar (nem mer?..) írni-beszélni az EU-ról, mondván, hogy az unalmas, bonyolult, de főként: az embereket nem érdekli. Az utóbbiak viszont azt mondják, hogy azért sem érdekli őket, mert nem ismerik, tehát nem értik. Azaz a sajtó nem ír róla, mert a nagyfogyasztót nem érdekli, az utóbbi pedig többnyire nem igényli, mert nem ismeri. Mindeközben (majdnem) mindenki egységesen támogatja!...

Vajon meddig tartható fenn ez a nem kis részben tudatlanságon is alapuló azonosulás? És mekkora lesz az ára, amikor egyes szakmák, vagy társadalmi rétegek hirtelen felismerik, hogy az EU-tagsággal nem csak előnyök járnak (mellesleg kezdetben talán éppen azok kevésbé), hanem egy sor olyan alkalmazkodási kényszer is, amelyek elmulasztása akár létükbe is kerülhet? Vajon nem kellene-e a finn meg az osztrák csatlakozási példákból okulni? Az előbbieknél egy meglehetősen szókimondó, össztársadalmi párbeszéd zajlott mindarról, mivel is jár majd a tagság. Az utóbbinál a kormány beérte a felszíni lelkesedés ébren tartásával. Látszólag az osztrák módszert igazolta az élet, lévén, hogy a szomszédoknál a csatlakozási referendum a vártnál pozitívabb eredménnyel zárult. Mostanra viszont -- miközben a finnek változatlanul szeretik az EU-t -- Ausztriában az egyik legnagyobb az euroszkeptikusok száma. Holott statisztikailag az 1995-ben csatlakozott három újonc közül az osztrákok nyerték a legtöbbet az EU-tagságon! Igen, de az emberekre sokkolóan hatott, hogy a belépéssel áldozatok is jártak -- és erről senki nem beszélt nekik. Hát most meg vannak sértődve.

A sajtó álláspontja világos: amíg EU-hírektől nem fogy jobban a lap, nem lesz több a néző-hallgató, azaz, amíg az EU-információ piaci értéke csekély, senki sem várhatja, hogy pusztán népnevelői alapon több helyet vagy időt szenteljenek rá annál, amennyit még éppen értékesíteni lehet. Azt viszont a polgártól sem várhatja senki, hogy magától felvilágosuljon.

A boldog tudatlanság állapota persze tűnhet akár kényelmesnek is. De a NATO-sztori azt is megmutatta, mennyire kényelmetlen következményekkel járt úgy csatlakozni, hogy előtte főként csak a várható előnyökről beszéltek mindenhol. Arról, hogy időnként majd lőni is kell (akár a szomszédban is...), egy szó sem esett. Valószínűleg pénzben sem csekély erőfeszítéseket igényelt mindezek korrigálása a koszovói zűr megkezdődése után.

Tagadhatatlan, hogy a kormány tett már néhány lépést EU-ügyben: az elborzasztó nevén csak kommunikációs stratégiaként emlegetett tájékoztatási kampány látszólag ennek igyekezne elébe menni. De amíg például a csatlakozási tárgyalások -- tehát a taggá válás -- szempontjából kulcsfontosságú nizzai csúcsot megelőző történések ennyire nem mennek át a köztudatba, addig aligha lehet elégedetten hátradőlni. Merthogy Brüsszelben közben igenis történnek a dolgok. Számunkra sem közömbös módon. (Brüsszel, 2000. november 6.)