Pestről jött a telefon, régen hallott kolléga hívott. "Mi újság, mi ez a csönd Brüsszelben? -- kérdezte. -- Ennyire leült ott most minden?"... Csönd?! "Évek óta nem emlékszem olyan erős őszi szezonra, mint ez az idei" -- feleltem. Értetlenség volt a válasz, meg egy beismerő vallomás: "Hát ebből ide semmi nem jön át!"...
Nem ez az első alkalom, amikor rá kell döbbenni, hogy nagyon különböző hullámhosszon rezonál ma még a brüsszeli EU-valóság meg a hazai ráérzés. Az elmúlt nyolc hétben "csak" annyi történt, hogy volt egy EU-csúcs az uniós intézmények leendő reformjáról (amitől ugye a bővítés megkezdése is függ...), meg számtalan külügyminiszteri ugyanerről. Strasbourgban többnapos plenáris vita zajlott az Európai Parlamentben a bővítésről meg a jelölt országokról (amire egyébként évente egyszer kerül csak sor). Megoldódott az EU--osztrák válság és prompt EU-válasz született a belgrádi politikai földindulásra (valahol mindkettő fontos szomszédunk). Tovább zuhant az euró (amihez csatlakozni akarunk) árfolyama, miközben Dániában a népszavazás ismét elvetette a közös valutát. És hát mindezeken felül -- de aligha mellesleg -- akadt egy újabb EU--magyar tárgyalási forduló is, ahol (szintén nem mellesleg) lezártunk két újabb fejezetet. Az szinte csak ráadás, hogy folyt és folyik ma is a dokumentum- meg információvadászat a héten közreadandó, számunkra is létfontosságú újabb bizottsági országértékelésekről. Vagy hogy napokon belül a minimálisra szűkíti létezését az ötvenkét éves Nyugat-európai Unió, utat nyitva az előtt, hogy mire tagok leszünk, az EU formálisan is felvállalja a közös európai védelmi szervezet eddigi funkcióinak jó részét. Mindezekhez képest vélte úgy az idézett kolléga, hogy "itt még mindig csak a (csatlakozási) dátum a téma".
Magyarországon "nincs még EU-tudat". "Az emberek nem értik, nem érzik, nem igénylik az uniót" -- hangzott el visszatérően a múlt héten egy EU-újságírással foglalkozó tanácskozáson. De akkor hogyan lehet, hogy egy közelmúltban közzétett brüsszeli felmérés szerint a jelölt országok közül éppen Magyarországon az egyik legnagyobb a leendő csatlakozás támogatottsága? Nem ismerjük -- és akarjuk? Vagy talán éppen erről (is) van szó: nem ismerjük -- tehát akarjuk?!...
Úgy tűnik, ördögi körbe kerültünk: a média többnyire nem akar (nem mer?..) írni-beszélni az EU-ról, mondván, hogy az unalmas, bonyolult, de főként: az embereket nem érdekli. Az utóbbiak viszont azt mondják, hogy azért sem érdekli őket, mert nem ismerik, tehát nem értik. Azaz a sajtó nem ír róla, mert a nagyfogyasztót nem érdekli, az utóbbi pedig többnyire nem igényli, mert nem ismeri. Mindeközben (majdnem) mindenki egységesen támogatja!...
Vajon meddig tartható fenn ez a nem kis részben tudatlanságon is alapuló azonosulás? És mekkora lesz az ára, amikor egyes szakmák, vagy társadalmi rétegek hirtelen felismerik, hogy az EU-tagsággal nem csak előnyök járnak (mellesleg kezdetben talán éppen azok kevésbé), hanem egy sor olyan alkalmazkodási kényszer is, amelyek elmulasztása akár létükbe is kerülhet? Vajon nem kellene-e a finn meg az osztrák csatlakozási példákból okulni? Az előbbieknél egy meglehetősen szókimondó, össztársadalmi párbeszéd zajlott mindarról, mivel is jár majd a tagság. Az utóbbinál a kormány beérte a felszíni lelkesedés ébren tartásával. Látszólag az osztrák módszert igazolta az élet, lévén, hogy a szomszédoknál a csatlakozási referendum a vártnál pozitívabb eredménnyel zárult. Mostanra viszont -- miközben a finnek változatlanul szeretik az EU-t -- Ausztriában az egyik legnagyobb az euroszkeptikusok száma. Holott statisztikailag az 1995-ben csatlakozott három újonc közül az osztrákok nyerték a legtöbbet az EU-tagságon! Igen, de az emberekre sokkolóan hatott, hogy a belépéssel áldozatok is jártak -- és erről senki nem beszélt nekik. Hát most meg vannak sértődve.
A sajtó álláspontja világos: amíg EU-hírektől nem fogy jobban a lap, nem lesz több a néző-hallgató, azaz, amíg az EU-információ piaci értéke csekély, senki sem várhatja, hogy pusztán népnevelői alapon több helyet vagy időt szenteljenek rá annál, amennyit még éppen értékesíteni lehet. Azt viszont a polgártól sem várhatja senki, hogy magától felvilágosuljon.
A boldog tudatlanság állapota persze tűnhet akár kényelmesnek is. De a NATO-sztori azt is megmutatta, mennyire kényelmetlen következményekkel járt úgy csatlakozni, hogy előtte főként csak a várható előnyökről beszéltek mindenhol. Arról, hogy időnként majd lőni is kell (akár a szomszédban is...), egy szó sem esett. Valószínűleg pénzben sem csekély erőfeszítéseket igényelt mindezek korrigálása a koszovói zűr megkezdődése után.
Tagadhatatlan, hogy a kormány tett már néhány lépést EU-ügyben: az elborzasztó nevén csak kommunikációs stratégiaként emlegetett tájékoztatási kampány látszólag ennek igyekezne elébe menni. De amíg például a csatlakozási tárgyalások -- tehát a taggá válás -- szempontjából kulcsfontosságú nizzai csúcsot megelőző történések ennyire nem mennek át a köztudatba, addig aligha lehet elégedetten hátradőlni. Merthogy Brüsszelben közben igenis történnek a dolgok. Számunkra sem közömbös módon. (Brüsszel, 2000. november 6.)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.