Fehér házi kacsák

Az amerikai elnökválasztások történelmének legdrámaibb fordulatait hozta a keddi szavazás. Egymás után dőltek meg a sztereotípiák; a szavazók kiábrándultságáról, az exit pollok tévedhetetlenségéről, a CNN pontosságáról, a hagyományosan "mindent eldöntő helyek" csalhatatlanságáról. Szó szerint morbid, de a választók egy halottat is bejuttattak a szenátusba. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az lesz az elnök, aki országosan százezer vokssal elmaradt vetélytársától. Lehet, hogy évtizedes távlatból visszanézve úgy fogalmaznak majd a fatalizmusra hajlók: ha kétezer floridai nyugdíjas nem úgy dönt, ahogy, akkor másként alakul az (amerikai) történelem.

Ez sem kizárt persze, de fölöttébb valószínűtlen.

Akárki lesz ugyanis az Egyesült Államok 43. elnöke, mozgástere behatárolt lesz. Bill Clinton, a Fehér Ház leköszönő lakója elviccelődött azon, hogy -- béna kacsaként -- még tíz hétig "hápoghat". Utódjának azonban évekbe telhet, amíg rátalál a saját hangjára.

Annyi bizonyos, hogy a két, a középvonal körül balról és jobbról egyensúlyozgató jelölt egymástól élesen eltérő programjai csaknem pontosan két egyenlő nagyságú részre osztották Amerikát. Nem egyszerűen a republikánusok és a demokraták feszültek egymásnak, de a kisebb, ritkán lakottabb államok tömegét ellensúlyozták a nagyok, másként szavaztak a férfiak és a nők, a félmilliósnál nagyobb városban és a vidéki területeken élők, a kisebbségek. Nem csupán politikai, de demográfiai és kulturális értelemben is megoszlott az ország, és talán soha nem tapasztalt egyensúlyi helyzet alakult ki. A győztes nem ünnepelhet teljesen önfeledten, a vesztes letargiájának pedig határt szabhat az, hogy ennek a balansznak a Capitoliumon is tükröződnie kell majd. Mi sem jellemzőbb, mint hogy éppen Newt Gingrich -- aki republikánus házelnökként olyannyira kiélezte a pártos elfogultságot a kongresszusban -- most úgy fogalmaz: bárki is költözzék majd be januárban a Fehér Házba, arra kell összpontosítania, hogyan tudja újraegyesíteni az országot. Hiába adódhat esetleg úgy, hogy a republikánusok mindent visznek -- a kongresszus két háza mellett az elnöki tisztet is --, senki nem gondolja, hogy "vegytiszta" pártprogramot valósíthatnak majd meg. Amennyiben a párt változatlanul befolyásos jobboldala mégis elbódulna a lehetőségtől, a választók nem négy, hanem már két év múlva büntethetnek, a kongresszus megújításakor. Ettől olyan erős az amerikai demokrácia: mindent megad ugyan a győztesnek, de kellő önmérsékletet kényszerít rá.

Így kétségessé válhat, hogy bármelyik jelölt kerüljön is a Fehér Házba, megvalósíthatja majd választási programjának markánsabb, pártosabb részeit. Minden kérdésben újra kell termelnie egy olyan kongresszusnak a többségét, amelynek tagjait választói körzeteik hangulata inkább kötelezi, mint a pártfegyelem. A minimális elektori többséggel -- esetlegesen kevesebb szavazattal -- megválasztott, éppen ezért korlátozott legitimitású elnök számára elkerülhetetlennek tűnik az állandó egyeztetés, a konszenzus állhatatos keresése.

Aligha a választási rendszer tökéletlenségéről, az amerikai demokrácia fonákjairól szólt a keddi szavazás.