Van úgy, hogy az ember keresi a szavakat, nem mintha nem lenne biztos mondanivalójában, hanem mert úgy érzi, teljesen hiábavaló minden szó, az értelem nem tör át a téveszmék szilárd falán. Ceterum censeo. A Magyar Televízióban történtek kész mondatokat csalnak elő az emlékezetből, a pillanat mégsem alkalmas a diadalittas fölényeskedésre (ugye, megmondtuk) nagyjaink és alumíniumkoronás királyaink temetése idején.
A köztévében futó folytatásos politikai krimi (Magyar Polip, írta és rendezte a politikai elit) médiafogadtatása akár kortünetként is felfogható. Bő terjedelemben tálalt találgatások arról, hogy ki lehet az utód az MTV elnöki székében, egy valamikor nevet szerzett rendező, a ma regnálók kegyéből igazgatói székben ülő önkormányzati ember, netán volt és jelenlegi tévések. Mintha nem volna mindegy, ki adja fel az utolsó kenetet a haláltusáját vívó testre.
Annak ugyanis semmi jele, hogy nagyjaink paradigmaváltásra határoznák el magukat. A helyzet tíz éve (hogy az anciéme regime-et ne említsem) ugyanaz: a megrendíthetetlen hit a média birtoklásának hasznában. Ennek instrumentumai mára megfogyatkoztak, a rogyadozó közmédiumok a végvárak. Hála a politikusok közbeavatkozásának, az eredetileg szakértői előkészítésben formálódó médiatörvény olyan öszvérmegoldást erőltetett a közmédiumokra, amelyek következtében azok csak látszólag gazdasági társaságok, vezetői a kollektív felelőtlenségben lubickolnak a mindenkori hatalom jótékony atyáskodása mellett.
Mert kevés olyan ügy van a magyar parlamentben, amely szinte osztatlan egyetértésre találna, mint a közmédia politikai uralma (a másik a képviselők javadalmazása). Akik ma tiltakoznak a politikai machinációk ellen, azok többségükben csupán azt sajnálják, hogy nem ők a kedvezményezettjei a hatalmi sandasággal megalkotott törvénynek. Akik idővel fel is ismerték a torzszülöttben rejlő veszélyeket (az SZDSZ prominensei, akik a kereskedelmi tévék frekvenciájának pályáztatása óta többször felemelték szavukat), azok is végigasszisztálták a médiával szembeni első éjszaka jogának törvénybe foglalását. Az MSZP, amely a felemlegetett frekvenciapályázaton már remekül szót értett a jobboldallal, ma is idegenkedve figyeli a depolitizált, valódi társaságként üzemelő, a közszolgálati feladatból származó veszteségek miatt ésszerű keretek közt támogatott közmédia létrehozására tett javaslatokat.
A Magyar Televízió ma már a Fidesznek is terhére vált. No nem a húszmilliárdos adósság miatt (a nehéz időben is kitartó újéhesek, az "eredeti tőkefelhalmozásból" korábban kimaradt ezüsthajósok száját be kell tömni), hanem mert az itt elhangzó propagandaszöveg mintha pusztába kiáltott szó lenne. A pár százalék nézettségű televízió hasznosságindexe a nullával egyenértékű. Ezért a korábbi kegyenceknek kijár a selyemzsinór, hogy aztán újabb helytartó érkezzék, amely a maradékot is kizsigereli a már kirabolt földekből.
Az évtizede tapasztalható kisszerűség és rövidlátás a legriasztóbb ebben a drámában. Az elvakultság, az okos eleganciára képtelenség. Azon felismerés hiánya, hogy nem négy évből áll az élet, annak belátása, hogy ami ma nekem hátrány, az a jövőben előnnyé válik és így tovább, ciklusról ciklusra. A számítás ésszerűsége.
A közönség ugyanis döntött - alátámasztva Orbán Viktor szemrehányását a "rosszul teljesítő" Magyar Televízióval szemben -, nem miniszterelnöki interjúkat néz ájult tisztelettel, hanem, mondjuk, vad angyalokat, pártgyűlések helyett pedig megcsinált királyok temetésére jár. Élvezi civil életét, még ha azt mesterséges csillagok ékesítik is, és szeretné, ha mindennapjaiban békén hagynák.