Az orosz külügyminisztérium vezetői értekezletén pénteken megjelent és felszólalt Vlagyimir Putyin elnök. Beszédének az újságírók jelenlétében -- vagyis "urbi et orbi" -- tartott első részében kijelentette, hogy Oroszországnak mint nagyhatalomnak a világ minden részében vannak nemzeti érdekei. Putyin uralmának 13 hónapja alatt már hozzászokhattunk, hogy a KGB-ből jött, de inkább a volt pártapparátus közhelyekkel teli, kásás nyelvét beszélő orosz államfő homályosan fogalmaz. De a külpolitikai doktrínának szánt kijelentés a többi elv megállapításához képest is nehezen értelmezhető. Hiszen egy nagyhatalomnak külföldön legfeljebb csak nagyhatalmi, semmiképpen nem nemzeti érdekei lehetnek.
A bel- és külpolitikai erődemonstrációnak szánt -- elsősorban a Moszkvával szemben máris bekeményítő új washingtoni adminisztrációnak címzett -- mondat azonban nyomban más értelemmel telik meg, sőt vészjósló fenyegetéssé válik, ha a "gyerzsava" szót nem a ma egyezményesnek tekintett "nagyhatalom" kifejezéssel, hanem őseredeti -- még Puskin korabeli -- jelentése szerint "birodalomnak" fordítjuk. Az új orosz külpolitikai irányvonal ezek szerint a következőképpen hangzik: "Azt gondolom, helytelen lenne méricskélni, hol vannak nagyobb prioritásaink, Európában vagy Ázsiában. Sem nyugati, sem keleti irányban nem tolódhatunk el. A realitás az, hogy egy olyan geopolitikai helyzetű birodalomnak, mint Oroszország, mindenütt vannak nemzeti érdekei."
Ilyen a szellemi, ideológiai weimarizálódás folyamatának első komoly stációja Európa keleti végein, Ázsia határán innen és túl, a XXI. század elején. Formainak látszó, mégis fontos összetevője, hogy az új külpolitikai koncepció nem választott vagy kijelölt testületek, intézetek berkeiben születik Moszkvában -- mint akár még egy-két évvel ezelőtt is --, hanem az orwelli Egyes Szám kinyilatkoztatására alapul. A deklaráció pedig azt sugallja, hogy a nagy testvérnek igenis jogai, méghozzá birodalmi jogai vannak. Akkor is, ha valóságos hatalma, ereje révén jelenleg csupán önnön egykori középkori limesei közelében vesztegel.
Putyin hazai népszerűségének titka, hogy alattvalóival érzékeltetni tudja: bizony, nem mindig lesz ez így. A januári közvélemény-kutatások eredményei azt mutatják, hogy az orosz átlagpolgár sem a megígért gazdasági reformokat, sem a korrupció ellen kilátásba helyezett küzdelmet nem kéri számon az elnöktől. A sajtószabadság elleni lépéseket éppúgy nem veszi zokon tőle, mint azt, hogy az ügyészséget leplezetlenül felhasználja a bírálóival való leszámolásra.
Mindez az orosz átlagpolgár szemében bocsánatos bűn, ha közben hazája birodalmi nagyságára emlékeztetik. Ezt mutatja Putyin ugrásszerűen megnövekedett januári népszerűségi indexe: mindenekelőtt a külső-belső gyarmatosítás apoteózisának számító egykori szovjet himnusz rehabilitálásáról nyilvánította ki ekképpen véleményét a nép. Igaz, az alkotmányos előírások megsértésével aláírt elnöki rendelet csak a zenét nyilvánította nemzeti himnusszá. De ugyan ki ne énekelné a dallamra az eszmélésétől megszokott, ismerős szöveget? Az 1940-es évektől az orosz felsőbbrendűség jegyében telt szovjet korszak cinikus ideológiai hazugságait a "szövetségbe forrt köztársaságokról", a "nagy Oroszország kovácsolta frigyről"?
A birodalmi jelképek rehabilitálása szörnyülködést váltott ki a moszkvai politikai elitnek abból az egyre kisebb részéből, amely változatlanul hajlandó megszívlelni a múlt leckéit. Felháborodással töltötte el a lényegéből, kultúrájából fakadóan nyugatos orientációjú értelmiséget, amely szégyellte és még ma is szégyelli magát 1956-ért, 1968-ért, 1982-ért -- Budapestért, Prágáért, Varsóért.
Az átlagpolgárt azonban nem érdeklik a hálátlan egykori népi demokráciák. "Nem elég kenyeret sütöttünk maguknak? Még lázadoznak?" -- kérdezte tőlem feldúltan 1968 augusztusában egy idős, testes leningrádi taxisofőrnő. Azt hitte, Csehszlovákiából jöttem, és komolyan hitte, hogy ha egyszer ők "elég kenyeret sütöttek", akkor jogot formáltak a szovjet tankok és tanácsadók prágai jelenlétére. (Akkor még nem tudtam, hogy a könnyekig felzaklatott asszonynak alighanem éhen halt valamelyik családtagja az 1946-os éhínségben, amikor az új külső szovjet gyarmatbirodalom presztízse védelmében Leningrádból egymás után indultak a gabonaszállító szerelvények a Csehszlovák Népköztársaságba.)
Ideje felismerni, hogy a bő évtizeddel ezelőtt lezajlott kelet-európai "bársonyos forradalmak" az orosz társadalomnak csupán egy szűk rétegében váltottak ki rokonszenvet. A hallgatag többség hitte "a hírmondó szavát". Az "oda sütött" kenyeret, az ingyen küldött kőolajat, a magyar kormány kérésére 1956-ban szovjet katonák átal megvédett függetlenséget.
A folyamatosan végzett felmérések szerint mindazonáltal ma még szerencsére kevesen vannak Oroszországban, akikből ez a hit tevőleges expanzív ösztönöket vált ki. Olyan indulatokat, hogy -- miként az akkor emigrációban élő Eduard Limonov író, ma az egyik moszkvai nemzeti bolsevik párt oszlopa mondta nekem Budapesten 1989 megújulást ígérő nyarán -- "még megérjük, amikor a szép testű orosz fiúk újra megindulnak a tankjaikkal Budapest felé."
Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy nem lesz szükség ilyen kényelmetlen utazásra. A volt szovjet újságírók, diplomaták, üzletkötők és leszármazottaik közül sokan tankok nélkül is jelen vannak a "bársonyos forradalmak" nyomán létrejött kelet-közép-európai országokban, ahogy a kontinens kivétel nélkül valamennyi államában. Paranoiás szemlélet lenne afféle ötödik hadoszlop tagjaiként kezelni őket. Az azonban bizonyos, hogy nem egy közülük szívesen revánsot venne az őt ért nemzeti vagy személyes birodalmi -- esetleg csak annak érzett -- megaláztatások miatt. Putyin uralomra jutása jeladás volt számukra. Ahogy annak idején Jurij Andropov megválasztása a pártfőtitkári posztra: a gulág egykori rabjai egymástól függetlenül vallják, hogy attól a naptól még a lágerőrök is megváltoztak a koncentrációs táborokban. "A mi emberünk az úr az országban" -- mondogatták büszkén, és minden korábbinál szadistább módon bántak a politikai foglyokkal.
"A mi emberünk" örömteli gondolata ma veszélyesebb Kelet-Európa politikai, de főleg gazdasági szuverenitása szempontjából, mint az, hogy Putyin pénteken a külügyminisztériumban elégedetlenségét fejezte ki a NATO esetleges további bővítése miatt. Az ördög, mint tudjuk, nem az elvi állásfoglalásokban és nem is az erődemonstrációban, hanem a részletekben rejlik.
A szerző az ELTE oktatója