Dunaferr: a "különutasság" vége

Valahogy nem igazán sikerültek a magyar gyakorlatban az üzleti típusú vagyonkezelési szerződések. A nagy publicitást kapott és később bírósági üggyé vált Connexus vagyonkezelési szerződés mellett a többi kisebb jelentőségű esetben sem sikerült jó, mindkét fél érdekeit figyelembe vevő és kielégítő szerződést kötni. Ezt már 1994-ben megállapította az akkori privatizációs szervezet, az ÁVÜ éves jelentésében. "Voltak próbálkozások az üzleti vagyonkezelésre, amelyek részben a portfólió szerkezete, részben a szerződéskötés problémái miatt nem jártak sikerrel." (ÁVÜ: A privatizáció helyzete, 6. o. Budapest, 1994. június). A nem biztató kezdet után a magyar nehézipar zászlóshajójának számító Dunaferrnél próbálkozni a vagyonkezeléssel üzleti szempontból akkor is nagy kockázattal járó aktusnak számított. A szempontok azonban akkor sem pusztán üzletiek voltak, hanem erősen súlyozták politikai szándékok és üzenetek.
A privatizáció beindulását követően a nagyvállalatok, főként, ahol a vezetésnek erős volt a tulajdonosi tudata, általában úgy értékelték saját helyzetüket, hogy számukra kedvezőbb az állami tulajdon korábban megszokott védőernyője, mint a bizonytalan szándékú külföldi tulajdonos, aki ritka esetben tartotta meg a régi vezetést korábbi pozíciójában. Ez a szándék hozta létre az ÁV Rt.-t, amelynek ugyan nem tiltották meg az értékesítést a jogszabályok, de valójában nem gyakorolta, és a privatizáció elől menedéket kereső nagyvállalatok gyűjtőhelyévé vált. Mindezt a jog oldaláról megerősítette a tartós állami tulajdonról hozott törvény, amelyben tételesen felsorolásra kerültek a nemzetgazdasági szempontból védett vállalatok.
Három tényező együttállása vezetett oda, hogy ez a helyzet megváltozott. Politikai őrségváltás következett be, hatalomra került a szociál--liberális koalíció, elfogytak a kelendő kis- és középvállalatok, és az adósságszolgálat teljesítése miatt szükséges volt a privatizációs bevételek további növelése. Ez vezetett a két vagyonkezelő szervezet összevonásához és a tartós állami tulajdon körének radikális csökkentéséhez. Voltak azonban nagy és erős vállalatok, igazán befolyásos vezetéssel, amelyek ebben a helyzetben is tudták biztosítani a maguk számára a kivételezett helyzetet. Ez már nem jelentett generális megoldást mindenki számára, hanem a külön utak, egyedi alkuk világa volt. A Dunaferr vezetése az általa kialakított vagyonkezelési konstrukcióban látta a maga számára biztosítva a korábbi kvázi tulajdonosi pozíciók megőrzésének lehetőségét.
A vagyonkezelési szerződést 1996-ban kötötték meg, és öt évre szólt. A vagyonkezelő díjazása a szerződésben rögzítettek szerint fix díjból (a vagyon 1 ezrelékéből, 30-40 millió forint évenként) és a saját tőke növekményétől függő sikerdíjból (12,5 százalék) áll. A vagyonkezelő az ötéves időtartamra adott tőkenövekmény (8 milliárd forint), azaz a vagyonkezelési időszak végére adott saját tőkeérték elérését vállalta. Ehhez kalkulálta az elérendő fix és a sikerdíj összegét, illetve a tőkenövekmény százalékában kifejezett ajánlatot. Az időszak végére elérendő saját tőkeértéket és az ötéves vagyonkezelés tevékenységének összdíjazását -- mint két alapvető paramétert állandónak tekintve -- az 1995 évi konszolidált mérleg adataira alapozott tőkenövekmény és sikerdíj értékei kiszámolhatók és kalkulálhatók lettek. A korábbi vagyonkezelési szerződések tapasztalatai alapján külön fejezet foglalkozott a felmondási opciókkal.
Hogy a vagyonkezelési díj soknak vagy kevésnek számít, az lehet vita tárgya, mindenesetre messze elmaradt a Tocsik-ügyben kialkudottól. Az 8 milliárdos vagyonnövekményre .- az egyéb feltételek teljesülése esetén -. 1 milliárd forint sikerdíj járt volna, az évi vagyonkezelési fix díj pedig öt év alatt mintegy 200 millió forintot tett volna ki. A vagyonkezelést végző, 21 tagú Acél XXI Kft. tagjai évente fejenként 11,4 millió forintot kaptak volna azért, hogy a 60 cégből álló cégcsoportot a piaci és környezetvédelmi igényeknek megfelelően vezessék, biztosítsák az eredményes működéshez szükséges feltételeket, megtartsák és növeljék a piaci jelenlétet, teljesítsék a korábbi időszakból fennmaradt állami befizetési kötelezettségeket, fejezzék be a megkezdett reorganizációt, alapozzák meg a társaság jövőbeli privatizációját, stb.
Már a vagyonkezelési szerződés megkötésekor is látszott azonban, hogy a feltételek könnyen teljesíthetők, és a siker úgymond kódolva van. A vagyonnövekedést az 1995. évi konszolidált mérleg adataira alapozva kellett elérni, de a vagyon nem került átértékelésre, és a vezetés 5 milliárd forint vagyonnövekedést tudott felmutatni már 1996 végére is, többek között az EMA Power Kft. értékesítése során bekövetkezett eszközátértékeléssel. 1999-re a vagyonnövekmény 13 milliárd forintra rúgott.
Az 1996 óta eltelt időszak mindazonáltal nem volt könnyű a Dunaferr számára. Az első évek dinamikus növekedése után 1998--1999-ben az acélipari válság nehéz másfél éve következett, amikor a világpiaci árak 35-40 százalékkal estek, és a cég a működőképessége fenntartásáért harcolt. Mindez sikerült, és 2000-re több mint 300 milliárd forintos forgalom mellett mintegy 6 milliárd lett az adózás előtti eredmény. A vezetés eredményeit Chikán Attila volt és Matolcsy György jelenlegi gazdasági miniszter is elismerte és nagyra értékelte. Mindketten elég közelről, a felügyelőbizottság elnöki székéből szemlélték a cég sorsának alakulását.
A Dunaferr-csoport termelése -- a mai igényeknek megfelelően -- évi 1,3 millió tonna nyersvas, 1,5 millió tonna LD-acél, 1,3 millió tonna melegen hengerelt készáru, és jelentős a továbbfeldolgozott termékek kibocsátása is.
A társaságcsoport ma már a hagyományos vaskohászati termékein kívül saját termékeit továbbfeldolgozza, működésével összefüggően szolgáltatásokat nyújt. A kohászatot és acélfeldolgozást mint főtevékenységet infrastrukturális kisegítő és kiegészítő üzletágak, úgymint energiaellátás, karbantartás, kereskedelem, szállítás, alkatrészgyártás teszi teljessé.
Már 1996-ban, amikor eldöntésre került a privatizáció vagy vagyonkezelés ténye, közismert volt, hogy hat-nyolc év múlva teljes technológiaváltásnak kell bekövetkeznie, ami jelentős tőkét igényel. A szükséges befektetés mértéke a vállalati vezetés szerint mintegy 500-600 millió dollár (150-180 milliárd forint).
Az ÁPV Rt. vezetése szinte a kormányváltás óta keresi a vagyonkezelési szerződés megváltoztatásának, illetve felmondásának lehetőségét. Okot szolgáltatott erre az Állami Számvevőszék 1997. őszi jelentése, amely megállapította, hogy a gyors vagyonnövekedésben az eszközök átértékelése játszott szerepet. Nehezményezték, hogy az állami tulajdonban lévő cég pénzével tőkepiaci műveleteket végzett a társaság az általa alapított Buda Brókeren keresztül, majd miután a brókercég elvesztette alaptőkéje kétharmadát, pótolta azt. A kérdés, hogy lehet-e tőzsdézni az állam pénzével? Megdolgozott-e a vezetés a sikerdíjért? Fel lehet-e mondani a szerződést nem teljesítésre hivatkozva, vagy úgynevezett rendes felmondást kell eszközölni. Ha ugyanis a privatizációs koncepciót a kormány elfogadja, a szerződés hat hónapi felmondással megszüntethető, de ebben az esetben ki kell fizetni a sikerdíjat. Mindezeken töprengve egyelőre nem fizette ki a vagyonkezelés eddigi sikerdíjszámláját, 2000 decemberében egyoldalúan felmondta a vagyonkezelői szerződést, az ez év februári közgyűlésen pedig felállította a cég teljes vezérkarát. Az új vezérigazgató, Tóth László a vasmű korábbi vezetésének is tagja volt, az új elnök, Faragó Csaba pedig az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettese és az ÁPV Rt. vezérigazgatói székének várományosa.
Eddig a magyarországi vagyonkezelések utolsó története. Valójában az állam visszavette, ami az övé, és a kormány olyan vezetést tesz az egyik legnagyobb cége élére, akikben megbízik. A korábbi vezetés elszámította magát, amikor a politikára hagyatkozott. A kvázi tulajdonosi pozíció nem valóságos, csak addig tart, ameddig az igazi tulajdonos is úgy akarja. Talán jobb lett volna előbb lenyelni a privatizáció keserű piruláját, hiszen akkor a cég ma már a gazdasági racionalitás pályáján mozogna, és kevésbé lenne érintett a politika szándékaitól, törkevéseitől. Talán akkor a vezetésnek a cég működtetése során elért eredményei elengedőek lennének a pozícióban maradáshoz.
A Dunaferr a magyar acélipar és az egész gazdaság kiemelkedő jelentőségű társasága. A gazdaság egésze, Dunaújváros lakossága és a társaság mintegy 11 ezer dolgozója nevében remélhető, hogy az új vezetés sikeres lesz a társaság működtetésében, és az ÁPV Rt. a közelgő technológiaváltáshoz megtalálja a megfelelő tőkeerős befektetőt.
A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezetője