Hangos film

A 32. Magyar Millenniumi Filmszemlén nemcsak a legfrissebb produkciók mutatkoznak be, hanem a filmesek is hallatják hangjukat. Igaz, zajos fesztiválra azért nem számíthatunk. A rendezők nem olvasnak fel tiltakozó jegyzéket, a szakmai szervezetek vezetői nem akarják borzolni a kedélyeket. Csak csöndben tiltakoznak azután, hogy a múlt héten először többórás megbeszélést folytattak Rockenbauer Zoltánnal, a nemzeti kulturális örökség miniszterével és Várhegyi Attilával, a tárca politikai államtitkárával. Az informális pusmogások után ez volt az első hivatalos találkozó, amelyen nem egyes kiválasztottak, hanem a szakmai szervezetek képviselői vettek részt.
Néhány nappal ezután és a filmművészszövetség rendkívüli közgyűlése után természetes, ha a szemlén lépten-nyomon szó lesz a tárca által létrehozandó filmközpontról. A filmesek szórólapokon osztogatják a nyilatkozatukat, amelyben elutasítják a minisztérium filmközpont-elképzelését. Emellett viselik azt a jelvényt, amelyen Bagossy Levente eredeti logója látható, s amely helyett végül is a Happy End Kft. arculata hirdeti szerte a városban a szemlét.
Ez utóbbi eset látszólag merőben más történet, mint az állami filmközpont terve -- de csak látszólag. Mert miközben a filmszemle büdzséje a múlt hétig bizonytalan volt, az Országimázs Központ például ahhoz a feltételhez kötötte az általa nyújtandó támogatást, hogy ezt az összeget a Happy End Kft. használhatja fel a filmfesztivál reklámjára. S mivel a szervezők nem voltak abban a helyzetben, hogy visszautasítsák az Országimázs Központ támogatását, elfogadták a Happy End új logóját. A filmesek meg viselik és osztogatják az eredetit, Bagossy Levente légies alkotását.
A szemle szervezőihez hasonlóan a filmes társadalom sincs abban a helyzetben, hogy visszautasítson a mostaninál jóval nagyobb minisztériumi támogatást, amelyre a művek készítéséhez és bemutatásához égetően szüksége lenne. A Magyar Mozgókép Közalapítványnál jelenleg játékfilmekre fordítható 400 millió helyett a kultusztárca hárommilliárdot ígért a minisztérium által elképzelt filmközponton keresztül, s ez, valljuk be, nagyon édes mézesmadzag lehetne. Különösen, ha hozzátesszük, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány 1990 óta nagyjából ugyanannyit oszthat szét pályázatain: évente körülbelül egymilliárd forintot. A tíz esztendővel ezelőttihez képest ez azt jelenti, mintha az egy évtizeddel ezelőtti pályázati pénzek tizede állna ma rendelkezésre.
Ez a példa is érzékelteti, hogy a filmes társadalom -- amint az összeg kulturális-művészeti terület, például a könyvkiadás -- legégetőbb problémája a forráshiány. Nem mindegy azonban, miként akar az állam nagyobb összeget juttatni egy-egy területnek. Úgy, hogy a szakmával egyeztetve dolgozza ki elképzeléseit, vagy néhány kiválasztott alkotóval konzultálva kitalál egy állami filmközpontot, ami -- már maga a szó, a központ is -- ellenérzéseket vált ki. Az se mindegy, hogy a minisztérium az általa létrehozandó filmcentrum vezetőségébe bevonja-e a szakmai szervezeteket, vagy sem.
A művészek ugyanis mindenki másnál sokkal érzékenyebben reagálnak arra, ha a hatalom meg akarja nyirbálni szabadságukat, autonómiájukat. Különösen így van ez tíz évvel a rendszerváltás után -- ezt érzékelteti a filmesek mostani demonstrációja is. Csöndesen, elegánsan tiltakoznak, de nem rejtik véka alá véleményüket. Szerencsére jelenleg a filmművészszövetség és a kultusztárca vezetői egyaránt azt hangoztatják, hogy folytatni kell a tárgyalásokat. Talán még lehet happy end a film végén.