Tanácstalan energiapolitika

Úgy tűnik, teljes a tanácstalanság a jelenlegi hazai energiapolitika megítélésében és főképpen annak további lépéseit illetően. A liberalizációs folyamatot beindító törvény életbeléptetése késik, és tartalmilag is bizonytalan. Időközben az Energiapolitika 2000. Társaság nyilvános zászlóbontó rendezvényén nyílt támadást indított az eddigi koncepció főbb alapelemei ellen. A zavart, ha még ez egyáltalán lehetséges, tovább fokozza, hogy a zászlóbontó rendezvényen Bogár László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára tartott bevezető előadást, ezzel mintegy kormányzati, hivatalos rangra emelve az induló társaság energiapolitikai "vízióit". Ugyanebben az időben a Gazdasági Minisztérium illetékesei megerősítették, hogy 2002. január 1-jével az új energiatörvény életbe lép, és ha a korábbiaknál lassabban, de a liberalizációs folyamat fokozatosan beindul a villamosenergia-szolgáltatásban is.
A "nem egy irányba" mutató törekvések zavart, tanácstalanságot sugallnak. Pedig soha nagyobb szükség, mint napjainkban, nem volna arra, hogy az energiaszektor különböző érintettjei -- termelők, szolgáltatók, kormányzat, termelői és lakossági felhasználók -- okos párbeszédben keressék a szektor piac- és EU-konform működési modelljét. A kormányzati oldalról érzékelhető, hatalmi indíttatású koordináció éppúgy kilátástalannak tűnik hosszabb távon, mint az Energiapolitika 2000. Társaság víziója, hogy minden bajok fő forrása a privatizáció, és a privatizáció megállítása, esetleg visszafordítása a felhasználók -- döntően a lakosságról van itt szó -- számára meghozza az olcsó energia remélt aranykorát.
Érdekes, hogy évtizeddel a rendszerváltás és néhány évvel a tömeges privatizáció lezárulása után milyen makacsul tartja magát az a közvélekedés, hogy a magasra szökött hazai infláció mögött alapvetően a rosszul végrehajtott privatizáció áll. A közvélemény ilyetén rögzülése még csak érthető lenne, de amikor egy önmagát szakmainak manifesztáló szervezet részéről tapasztalható ugyanez, akkor vagy a dolgok, történések teljes meg nem értéséről van szó, vagy pedig hamis illúziókeltésről. Az egyik rosszabb, mint a másik.
A privatizáció -- bár időben egybeesik az árak dinamikus emelkedésével -- tehát nem oka az áremelkedésnek, hanem csak felszínre hozta, kikényszerítette a tényleges költségeknek megfelelő árak kialakulását és érvényesülését. Ebből következően ha bármilyen ok miatt az energiaszektor privatizációját visszafordítanánk, akkor sem lenne érdemleges árcsökkentés. Tehát nem az az alapvető kérdés, hogy a privatizáció tovább halad-e vagy esetleg visszaszorul, hanem sokkal inkább az, hogy a jelenlegi árak hogyan viszonyulnak a világpiaci árakhoz.
A 70-es évek energiaár-robbanásának legfőbb, ma is érvényes tanulsága az, hogy a megdrágult energiahordozók többletterheit valakinek viselni kell, amennyiben nem a vállalkozások és a lakosság viseli közvetlenül, akkor ezt a költségvetésnek kell átvállalnia, vagy az ország külső adósságállományának gyors növekedésében csapódik le. Ez utóbbi közvetlenül nem okoz gazdasági-társadalmi konfliktusokat ugyan, de hosszabb távon gazdasági szempontból a legdrágább a legszerencsétlenebb megoldásnak minősíthető. Egyrészt mert a hitelek súlyos kamatterhekkel járnak, másrészt -- és talán ez a fontosabb --, a gazdaságban és a lakossági fogyasztás körében nem érződik, hogy megdrágult egy igen fontos termelési tényező, így nem is indulnak be azok a modernizációs, szerkezetátalakító és energiatakarékossági folyamatok, amelyek hosszabb távon a probléma igazi megoldását adhatják. A világpiactól eltérített belső energiaárak tehát nem oldják meg a költségnövekedésből adódó gazdasági, társadalmi problémákat, hanem csak késleltetik azokat, és egyben drámaian fokozzák a probléma megoldásának társadalmi költségeit.
Ha tehát igaz, hogy a privatizáció nem önmagában okozta a hazai energiaárak igen jelentős -- a lakosság egy nem jelentéktelen része által megfizethetetlen -- növekedését, akkor a probléma nem a privatizáció szűkítésével, illetve az állami tulajdonlás erősítésével kezelhető, hanem sokkal inkább az energiagazdálkodás és -elosztás egész rendszere hatékonyságának javításával. Ezzel ismét egy jelentős vízválasztóhoz értünk. A rendszerváltás és a piacgazdaság igenlése a rendszerváltóknak abból a hitéből és meggyőződéséből fakadt -- erre a piacgazdaságok adják a megkérdőjelezhetetlen példát --, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság hosszabb távon az erőforrások jobb hasznosulását adja, mint az állami tulajdon keretében folytatott termelés. Miért lenne ez érvényes úgy általában a gazdaság egészére, és miért lenne ez másként az energiaszektor területén?
Az igaz, hogy a modern piacgazdaság megjelenése óta az energiatermelés és -szolgáltatás sajátos területe a piacgazdaságnak, döntően a kínálati verseny sajátossága és a szolgáltatók--felhasználók közötti szoros -- rövid átvon nem módosítható -- fizikai összekapcsolódás meghatározottsága miatt. Az energiaszolgáltatók sajátos monopóliuma miatt az állami szerepvállalás e területen mindig is erőteljesebb volt, mint a piac többi szegmensében. Sőt, voltak időszakok és jelenleg is találunk olyan országokat, ahol az energiaszektor egy része közvetlen állami tulajdonban van. Az állami szerepvállalás piacgazdasági környezetben nem mentesít a verseny, a vállalati üzleti magatartás érvényesítése alól. Ebből az következik, hogy szerves piacgazdasági környezetben az állami tulajdonú energiaszektor is piacszerű üzletpolitikát kell hogy folytasson, tehát a világpiaci árak érvényesítésének az állami cégek esetében sincs igazi alternatívája. Normális piacgazdaságban tehát az energiaárak szempontjából nem perdöntő a tulajdonlás kérdése. A magyar példa éppen azt mutatja, hogy magántulajdonlás mellett is az állami beavatkozás reális és gyakorlati lehetőség az árak politikai indíttatású eltérítésére a világpiaci áraktól. Ez a kormányzati magatartás az állami és a magántulajdonlás esetén is egyformán súlyos következményekkel járhat.
Az Energiapolitika 2000. Társaság fellépése és jobbító szándéka tiszteletre méltó és üdvözlendő. A jó szándék azonban önmagában nem elegendő az energiaszektor további fejlesztési útjainak kijelöléséhez, különösen akkor, ha a közelmúlt gazdasági történéseinek megítélése enyhén szólva vitatható, és ha az energiaszektorban a piacgazdaság követelményeinek negligálása a kiindulópont. Az igazi veszély azonban az illúziókeltésben van: a részleteiben nem ismert, de bizonyos jellemzőiben felvillantott "új" és "nemzeti" energiapolitikai koncepció azt ígéri, hogy a privatizációs tranzakciók felülvizsgálatával, a folyamat leállításával és esetleg annak visszafordításával megállítható az energiaárak növekedése, sőt csökkentése is lehetséges. Az ilyen jellegű illúzió fogadására ma Magyarországon mind a kormányzat, mind a gazdálkodói és a lakossági szféra részéről fogadókészség van.
A realitás pedig inkább azt kívánná meg, hogy szembenézzünk azzal a ténnyel: az adott hatékonysági színvonal és az ugyancsak adott, csak lassan növekvő lakossági jövedelmek mellett globalizálódó világunkban az energiahordozók elkerülhetetlenül növekvő importja mellett az árak a magyar vállalkozások és a lakosság számára tartósan magas szinten rögzülnek. Bár mindent meg kell tennünk a relatíve magas energiaárak mérséklésére, így például a verseny erősítésével, a liberalizáció szélesítésével, de a terheket különböző, "nemzeti" jelzőkkel illetett koncepciókkal aligha mérsékelhetjük. A kibontakozás nem a világpiaci áraktól elmaradó hazai energiárak érvényesítése útján lehetséges, hanem inkább a gazdasági teljesítmények és a lakossági jövedelmek gyors növelésével.
A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. ügyvezető igazgatója