Aszú: ízlések és pofonok

Kevés dolgon lepődöm meg, de az "aszúvita" még mindig elképeszt. Hogyan lehetséges az, hogy olyan hegyaljai borok, amelyek palackonként 6-10 ezer forintos (!) áron -- külföldön még több pénzért -- kelnek el, amelyek sorra nyerik a legrangosabb nemzetközi borversenyek fődíjait, azok sokszor csak negyedik, ötödik próbálkozásra kapják meg az illetékes magyarországi hatóságtól a forgalomba hozatali engedélyt. Egyetlen bevizsgálási próbálkozás költsége 50 ezer forint plusz hét üveg bor ára, de a többszöri visszatapsolás vesztesége még így is eltörpül a kényszerű raktározással elbukott pénzen.
Az Országos Borszakértő Bizottság érzékszervi minősítést végez, egyik feladata, hogy az államilag is különleges minőségűnek elismert borok közül kirostálja az oda nem illő, hibás vagy gyenge tételeket. Ez így van rendjén. Az viszont már kevéssé elfogadható, hogy azért is megbukjanak egyes aszúk, mert az ítészek úgy találják, "nem kellően érlelt", vagy gyenge a töppedt aszúszemekre utaló jellege. Olyan ez, mintha egy éttermet azért záratna be néhány hónapra a tisztiorvos, mert nem tetszik neki a bútor. Vagy mert szerinte a függöny színe zavarja a vendéget.
A tisztiorvosok információim szerint nem hajlamosak az ilyen túlkapásokra, vagy az is lehet, hogy a vendéglősök tudják, hogyan lehet a számukra kedvező irányba fordítani a hivatalosság ízlését. Mert ízlések és pofonok...
A Tokaj-Hegyalján milliárdos beruházásokkal érdekelt cégek vezetői és borászai viszont azt szeretnék, hogy sem pofon, sem hivatalos ízlés ne sújtsa őket. Ők vállalják az üzleti kockázatot, de köszönik szépen, tőlük nem a borminősítő bizottság tagjai vásárolják meg a nagy értékű aszúkat, hanem a kereskedők, azoktól meg a fogyasztó.
Az egész őrületre jellemző, hogy több borászat képviselője csak félve meri elmondani véleményét az újságírónak, azt kérve, neve semmiképpen ne szerepeljen a cikkben. Attól tartanak, szókimondásuk számukra kedvezőtlen irányba kanyarítaná egyesek ízlését, ezzel pedig aszúik újabb és újabb pofonokat gyűjtenének be.
Megint mások, "természetesen" szintén illegalitásban, a szocializmus borkombinátos idejének horrorisztikus örökségét látják a dologban. Hegyalján sok borász elismeri, a nagyüzemi időkben az ő kezük alól is jutottak a szovjet piacra olyan, aszúnak nevezett italok, amelyeket alkohollal tuningoltak fel, így pótolva azt, ami a tervgazdasági időkben a tömegtermelésre beállított szőlőből kimaradt. Mindennél beszédesebb, hogy az igényes piacokon akkoriban a tokaji az erősített édes borok kategóriájába csúszott le, pedig korábban a nemes édes borokhoz soroltatott.
Jó ideje azonban nem beszélhetünk sem szocializmusról, sem szovjet piacról. A jelző nélküli piac szerencsére megmaradt, ám nem veszi be az izmosított "aszúkat". Mindezt a fordulatot kiválóan tükrözi az 1997-es bortörvény, amely szigorúan megtiltja az "alkoholizálást", vagyis aszút azóta kizárólag természetes erjesztéssel lehet(ne) előállítani. Itt van a baj. Ha ugyanis nem lehet erősíteni, akkor patikai tisztaságot kellene produkálni a pincében, a feldolgozóban és a palackozóban. Ez pedig pénzbe kerül, ráadásul macerás, következésképpen a "kis minőség, nagy haszon" elvét követők nem szeretik. Nem szeretik továbbá a természetes erjesztéssel készülő aszúk "megszokottnál" alacsonyabb alkoholtartalmát; nem szeretik, ha nagy odafigyeléssel végrehajtott kénezéssel kell stabilizálni a borokat; ellenzik, hogy ilyen módszerrel frissebb, gyümölcsösebb, zamatosabb és világosabb lesz a nedű.
Pedig az ilyen borok jóvoltából a kényes nemzetközi piac visszaemelte Tokajt a nemes édes borok kasztjába, bizonyítva ezzel, hogy a követendő hagyományokat nem az előző néhány évtizednél, hanem jóval előbb kell keresni. És aki keres, az talál. Persze ehhez el kell utazni a vitathatatlanul gyönyörű, ám Budapesttől csaknem 300 kilométeres messzeségben található borvidékre. Akik ezt megteszik -- a helyi élpincészetek szerint -- igen elégedettek a látvánnyal, a hatalmas fejlődéssel. Akadt olyan szakember, aki keserűen mondta: az OBB vigyázói a kevésnél is ritkábban keresik fel azt a vidéket, amit a fővárosból szeretnének megvédelmezni. Nem hiányzik persze belőlük az önkritika sem. Elismerik, talán ők sem kezdeményezték eddig kellő ügyességgel a személyes találkozókat, a helyszínen megtartott, tisztázó megbeszéléseket, szakmai kóstolókat. Bízzunk benne, hamarosan egymásra találnak az érintettek...
A szkeptikusok ekképpen szomorkodnak: a változások ellenére néhányan mégis azt képzelik, hogy az igazi tokaji olyan, amit ők a 70-es és 80-as évek kombinátos idilljében megismertek és sajnos jó alaposan meg is szoktak. Az ijedős hegyaljai borászok szerint számos aszút azért pofoznak ki a magukat ízlésőrnek gondoló bírálók, mert nem hasonlít a néhai közértek és Csemege-üzletek által is forgalmazott itókákra.
Az ízlésvitában a sajátjuknak hitt hagyományok nevében küzdők minden bizonnyal számos pofont kiosztanak majd egymásnak. A nagy baj azonban az, hogy közben a legnagyobb ütéseket a nemzeti kincsünknek titulált aszú kapja.