Az élelmiszerek áremelkedése

Az elmúlt hónapokban a tervezettől eltérő inflációs adatok és prognózisok következtében mind a gazdaságpolitika, mind a különböző kutatóintézetek és a szakmai fórumok érdeklődésének előterébe került az infláció, különösen az élelmiszerek árváltozása. Ezért abban sincs semmi meglepő, hogy Hegedűs Miklós, a GKI Rt. ügyvezető igazgatója e rovatban nemrég Az élelmiszerek vészes áremelkedése címmel cikket jelentetett meg. A cikk szerint -- annak ellenére, hogy számos tényt az elmúlt tíz év agrárgazdasági folyamataiból korrektül rögzít -- a 2000 második felétől beindult és felgyorsult élelmiszerár-emelkedés nem várt, meglepő esemény, s nem látszik annak gazdasági megalapozottsága. Sőt, a szerző azt sugallja, hogy a magyar gazdaság EU-csatlakozása kapcsán az élelmiszerár-növekedés káros jelenség is.
E megállapítások a mi véleményünk szerint nem helytállóak. Igaza van Hegedűs Miklósnak például akkor, amikor hiányolja a konzekvens és világos agrárpolitikát, joggal rója fel az ágazat túlpolitizáltságát. Mára az is tény, hogy miközben a nemzetgazdasági GDP az elmúlt évben látványosan, 5,2 százalékkal növekedett, addig ezen belül a mezőgazdasági GDP 3,5 százalékkal csökkent. Ez azt is jelenti, hogy ma már megközelíthetnénk a kormányprogramban áhított 7 százalék körüli növekedési ütemet, ha az agrárgazdaság mélyrepülése megállna.
Mindezek tükrében először azt a kérdést kell tisztázni, indokolható-e a mezőgazdaság teljesítményének folyamatos csökkenése. Határozottan állítjuk (s ez végeredményben egy-egy megjegyzés kapcsán Hegedűs Miklós cikkéből is kiolvasható), hogy nem. A világpiaci árak elmúlt másfél éves alakulása, a nemzetközi kereslet növekedése egyértelműen azt jelzi, hogy a piac nem gátja a termelés növekedésének. Ezzel szemben exportunk mégis gyors ütemben, a korábbi évek 2,5-3 milliárd dolláros szintjéről 2 milliárd dollár körülire csökken, miközben a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari importunk a korábbi 0,5 milliárd dollárról lassan 1,5 milliárdra nő.
Az agrárgazdasággal foglalkozók számára az is nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzetben jó időjárású évnek kell lenni ahhoz, hogy akár a 2000-es -- rendkívül alacsony -- termelési színvonalat megismételhessük az idén. Ha pedig a termelés színvonala így marad, felesleges polemizálni arról, hogy az EU-csatlakozás milyen mértékű árfelhajtó szerepet játszhat az élelmiszerek esetében. Felesleges, hiszen a lakosság jövedelmi helyzetének javulása, a nemzetgazdaság növekedésével objektíven együtt járó fogyasztásbővülés -- belátható időn belül -- az élelmiszer-kereslet növekedését eredményezi. Nem előnyös az a spekuláció, hogy hosszú távon fennmaradhat az a helyzet, ami 2000-ben szerencsés módon bekövetkezett. Tavaly a lakosság összes fogyasztása több mint 3 százalékkal bővült, miközben az élelmiszer-fogyasztás 2 százalékkal mérséklődött. Könnyen belátható, hogy a csökkenő agrártermelés és a növekvő belső kereslet rövid távon az import gyors ütemű bővülését vonja maga után. Márpedig az importnövekedés automatikusan az EU fejlett országaira jellemző árszint begyűrűzését jelenti.
Vajon mi vezetett idáig; lett volna-e más lehetőség? A 80-as évekre a magyar mezőgazdaság több naturális mutatójában is felzárkózott a világ élmezőnyéhez. A mai termésátlaghoz viszonyított ráfordításaink alapján viszont ismét a középmezőnybe csúsztunk. Ennek egyik fő oka, hogy drasztikusan visszaesett a mezőgazdaság ipari inputfelhasználása. Ez azonban csak a laikusnak lehet meglepetés, hiszen miközben a mezőgazdaságban felhasznált ipari anyagok és eszközök árai dinamikusan növekedtek, addig a felvásárlási árak nemcsak az uniós belső felvásárlási áraktól szakadtak le jelentősen, hanem sokszor a nyomott világpiaci árakat sem érték el.
Ám a kialakult helyzetnek az agrárolló nyílása csak az egyik oka. Legalább ilyen súlyos probléma, hogy Magyarországon az agrárfelvásárlási árak kiszámíthatatlanul ingadoznak. Miközben a fejlett országok (különösen az EU tagállamai) az agrárárak relatív stabilitására törekszenek, addig nálunk egyik évről a másikra megfeleződhet, vagy megduplázódhat egy-egy meghatározó mezőgazdasági termék ára. Ma sokan állítják például, hogy az élelmiszer-ipari infláció egyik okozója a magas gabonaár. Vajon magasnak minősíthető-e a mostani gabonaár, amikor szinte ugyanekkora ár alakult ki már 1997-ben is.
Abban feltétlenül igaza van Hegedűs Miklósnak, hogy a magyar agrárgazdaság versenyképességét javítanunk lehet és kell. Igaza van abban, hogy a termésátlagok ésszerű tápanyag-gazdálkodással érdemben növelhetők lennének. Azért azonban, hogy ez mégsem így van, nem a magyar agrártermelő hibáztatható. A gazdák ugyanis az elmúlt két-három évben újabb, súlyos jövedelemvesztést szenvedtek el.
A magyar agrárgazdaság jelenlegi helyzetében a fogyasztói árak tartós, a nemzetgazdasági átlagos inflációs rátát érdemben meghaladó növekedése elkerülhetetlen. Úgy gondoljuk, nincs olyan józanul gondolkodó agrár-érdekképviselet, amely indokolatlan terheket kívánna a fogyasztókra áthárítani. Mindössze annyit szeretnénk elérni, hogy ha például a kormány által diktált energiaárak vagy a folyékony szénhidrogének árainak dinamikus emelkedése -- s ezáltal a lakossági terhek drasztikus növelése -- magyarázható a világpiaci árak változásával, akkor ne tekintsük elrugaszkodásnak, hogy a köztudottan nyomott agrárárak emelkedése napirendre kerül, s ezt ne minősítsük a fogyasztók megkárosításának.
A szerző a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének titkára

Máhr András -->