Az élelmiszerek drasztikus áremelkedése

Az utóbbi hónapokban a Magyar Agrárkamara különböző megnyilvánulásaiban, legutóbb egy a Népszabadságban megjelent cikkben szinte szükségszerűnek, sőt továbberősítendőnek gondolja az agrártermékek és az élelmiszerek árainak emelését. Ugyanis az agrárkamara szerint az átlagos inflációt jóval meghaladó élelmiszerár-emelkedések az EU-csatlakozást megelőző években -- ki nem mondva, de egyértelműen sugallva -- segítenek annak a társadalmi megrázkódtatásnak a kezelésében, amely az EU-csatlakozást követően a magyar fogyasztókat érik e termékek ugrásszerű drágulása miatt.
Természetesen megértem a Magyar Agrárkamarát, amikor üdvözli a mezőgazdasági felvásárlási és fogyasztói árak látványos emelkedését, hiszen érdekvédő szervezetről van szó, ráadásul a mostani drágulás részben az 1999-es szűk esztendőt kompenzálja. Látva az agrárszektor évtizedes vergődését és a következő évekre is reménytelennek ítélhető kilátásait, valóban úgy tűnhet, hogy a mezőgazdaság számára áldásos a most beindult árnövekedés, de mi van a 10 millió fogyasztóval?
A mezőgazdasági termékek erőteljes áremelkedésével kapcsolatos kamarai hozzáállás számomra meglehetősen furcsa, szakmailag erősen vitatható, társadalmilag és politikailag elfogadhatatlan, végiggondolatlan. Az EU-csatlakozás előtt 2-3 évvel a belépés vonatkozásában elbizonytalanodó lakosságot azzal riogatni, hogy önmagában az EU-csatlakozás elkerülhetetlenül drámai élelmiszerár-növekedéssel jár, enyhén szólva sem szerencsés, sőt kifejezetten káros, ráadásul -- mint a későbbiekben talán ez kiderül -- szakmailag nem is védhető.
A másik súlyos következménye a kamarai hozzáállásnak az, hogy burkoltan a magyar agrártársadalom évtizedes vergődését az alacsony mezőgazdasági és élelmiszerárakkal magyarázza, következésképpen a mély válság megoldásának alapvetése az árak minél erőteljesebb emelése. Ebben az összefüggésben tehát a mostani növekvő drágulás nemcsak az EU-csatlakozás idejére várható társadalmi megrázkódtatás elkerülésének hatásos eszköze, hanem egyidejűleg a mélypontra süllyedt hazai agrárszféra talpra állításának semmi mással nem helyettesíthető tényezője is.
Nézzük sorjában, ami az EU-csatlakozás idejére bekövetkező és elkerülhetetlennek gondolt mezőgazdasági árrobbanást illeti. Egyrészt a magyar gazdasághoz hasonló agrárországok -- Spanyolország, Portugália, Görögország -- esetében nem volt tapasztalható jelentősebb társadalmi feszültségeket gerjesztő agrárárrobbanás, másrészt az egyes EU-tagországokban a belső piaci élelmiszerárak ugyan közelítettek egymáshoz, de még most is igen jelentős különbségek vannak, és a közeljövőben a teljes kiegyenlítődés illúziónak tűnik. Kérdés tehát, miért gondolja a Magyar Agrárkamara, hogy éppen Magyarország esetében kell bekövetkeznie a csatlakozás időpontjában a mezőgazdasági árak teljes felzárkózásának?
Valójában 1999/2000 fordulóján a magyar bruttó nemzeti össztermék túljutott a rendszerváltás idején elért szinten, de a mezőgazdaság GDP-ben mért teljesítménye csupán 85 százalékon áll, naturáliában mért teljesítménye pedig fele-kétharmada az induló 1990-es szintnek. (2000-ben a mezőgazdaság GDP-termelése 3,6 százalékkal volt kisebb, mint 1999-ben.) A hozammutatók még siralmasabbak: a műtrágya- és növényvédőszer-használat a felére esett vissza, a mezőgazdasági gépek elavultak, átlagos életkoruk egyre nő. Az agrártermelők 1999. évi mérlegei alapján az agrárszektor egésze veszteségessé vált, a beruházások sohasem tapasztalt alacsony szintre estek. A mezőgazdaságban évek óta önmagukat erősítő folyamatok indultak be: az alacsony jövedelmek miatt nincs beruházás és fejlesztés, ezek elmaradása pedig rontja a jövedelmezőségi viszonyokat. A gyors kibontakozás tehát erről az oldalról is illúzió marad.
1990--99 között a mezőgazdasági felvásárlási árak 209 százalékkal nőttek, miközben a termeléshez felhasznált iparcikkek árai 343 százalékkal. Az agrárolló tehát jelentősen nőtt, bár 1996--2000 között érdemi elmozdulás már nem volt. Tudni kell azonban, hogy a rendszerváltás utáni években -- sajnos vagy szerencsére -- az ipari termékek aránya, például a csökkenő műtrágya aránya miatt is, erősen visszaesett. A fogyasztói árak összességében 1990--99 között 6,7-szeresükre, az élelmiszereké kb. ötszörösükre növekedtek. Ha azonban a döntően világpiaci indíttatású energiahordozók nélküli áremelést vesszük alapul, úgy az élelmiszerek drágulása egybeesik vagy talán még meg is haladja az átlagos inflációt. Egyébként az évenkénti adatok azt mutatják, hogy 2-3 év átlagában az élelmiszerek áremelkedésének üteme követi az átlagos pénzromlást. Ez részben magyarázhatja a tavalyi és az idei, viszonylag magas inflációs ütemet, 1999-ben ugyanis az agrárárak alig növekedtek.
A mezőgazdasági termelés szempontjából perdöntő termelői árak vizsgálata azt mutatja, hogy a 90-es évek egészében az agrártermékek vonatkozásában a hazai termelői árak dinamikusan növekedtek, míg ugyanezen termékek árai az EU-ban csökkentek, így a meghatározó agrártermékeknél 15-25 százalékpontos közeledés következett be, sőt a vágómarha, cukorrépa és néhány kertészeti termék esetében a hazai árak EU-színvonalra kerültek. Az viszont igaz, hogy a fogyasztói árak eltérése még mindig igen jelentős: 15 termékre számítva a hazai fogyasztói árak kb. az uniós átlag 50 százalékát érik el. Ez a különbség jóval a csatlakozás után Portugália, Görögország és Spanyolország esetében is igen jelentős, és a szakértői becslések szerint a kiegyenlítődés több évtizedes, lassú folyamat.
A fogyasztói árak ugyan még jelentősen elmaradnak az EU átlagától, de egyrészt, mint már említettük, a kiegyenlítődés e vonatkozásban évtizedes folyamat, másrészt a fogyasztói árak emelkedésének haszonélvezői nem elsősorban az agrártermelők. Sokkal inkább a közvetítő, feldolgozó-értékesítő szervezetek és végül az élelmiszerárak szempontjából -- eltérően az importált energiahordozóktól -- a bérek, a keresetek színvonala, a belső vásárlóerő minősége inkább a meghatározó. A később csatlakozó EU-tagok példája is azt mutatja, hogy az élelmiszerárak sokkal inkább a keresetek, a bérek és a belső jövedelmek függvénye -- ebből fakadhat a lassú felzárkózás is --, mintsem az uniós országokban kialakult árszínvonal.
Az élelmiszerárak emelkedése rövid távon és átmenetileg tehát jótékonyan hat az ezer sebből vérző agrártermelőkre, de egy ponton túl a kereslet jelentős csökkenését okozhatja. A csökkenő kereslet a piaci versenyben gyenge pozíciót elfoglaló hazai agrártermelőket sújtja elsősorban, ezen belül is az indulás, a megkapaszkodás nehézségeivel küzdő családi gazdaságokat. Ismét egy lefelé tartó spirál: az áremelkedéssel jelentkező keresletcsökkenés a mezőgazdasági termelők egy csoportjánál a felszámolódás vagy az állami támogatások növelésének alternatíváját veti fel. Egyik rosszabb, mint a másik. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a növekvő belső élelmiszerárak nemcsak a keresletet csökkentik, hanem az import jelentősebb megugrását is hozhatják, akkor eléggé világosnak tűnik egyrészt, hogy a belső árak zabolátlan emelésének komoly piaci korlátai vannak, másrészt nem képzelhető el olyan mértékű élelmiszerár-emelkedés, amely a hazai agrárszféra bajait orvosolni tudná, végül -- elismerve a mezőgazdasági felvásárlási árak helyenkénti és bizonyos területeken nyilvánvalóan alacsony voltát -- határozottan állítható, hogy az ágazati szinten kialakult veszteségesség mögött döntően a teljesítményhiány húzódik meg. Gondolom, nem kell külön hangsúlyozni, hogy a jövedelmezőség hiánya nem csak az "alacsony" árakból adódhat, hanem a túl magas költségekből is: a felére, kétharmadára csökkent átlaghozamok mellett ugyanis az egységköltségek meredeken emelkednek. Ebből fakad az is, hogy a gyorsan növekvő árak mellett is a mezőgazdaságban igen szerény munka- és vállalkozói jövedelmek alakultak ki.
Az alapprobléma inkább az, hogy a rendszerváltás óta a mezőgazdaság és annak fejlesztése nem gazdasági és gazdaságossági kérdés, hanem rövid távú politikai csatározások színtere. Az eddigi kormányok mindegyike elkészítette ugyan "megváltó" stratégiai elgondolásait, részben azonban az eltökéltség hiánya, részben a pénzügyi keretek szűkössége, de legfőképpen az adottságokkal és a reális lehetőségekkel nem számoló megközelítés miatt a kibontakozás egyre távolabbinak tűnik, csak a leépülés folytatódik megállíthatatlanul. A Magyar Agrárkamara tökéletesen tisztában van ezzel, ezért is furcsa számomra, miért is akarják elfogadtatni a társadalommal, hogy az EU-csatlakozás miatt elkerülhetetlen az élelmiszerárak további szárnyalása, és miért akarják a fogyasztókkal megfizettetni a rendszerváltás óta hatalmon lévő kormányzatok agrárpolitikai "álmodozásaiból" fakadó súlyos terheket.
A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. ügyvezető igazgatója