Kedvező nyugdíj a boldog keveseknek

A közelmúltban bevezetett nyugdíjreform hatásai még nem igazán értékelhetőek, de a kormányzat újabb reformelképzeléssel állt elő. A változtatás fő indoka, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer 2009-re finanszírozhatatlanná válik a jelenlegi rendszerben. Korainak és a kormány általános gazdaságfejlődési prognózisaival nem éppen összhangban lévőnek tűnik ez az aggodalom. A finanszírozhatóság számos tényező együttes hatásától függ. Az ambiciózus gazdasági növekedési elképzelések, a foglalkoztatás bővülése, a reálkeresetek érzékelhető tartós emelkedése még akkor is javítja a finanszírozhatóság esélyeit, ha közben esetleg további járulékkulcs-csökkentésre kerül sor. Persze ha ilyen gondoknak nézünk elébe, akkor kérdés, hogy ez utóbbi koncepciót nem kellene-e felülvizsgálni.
Másik sarkalatos kérdés a lakosság korösszetételének változása. Magyarország is az elöregedő, csökkenő népességű nemzetek közé tartozik. Nemzetközi tapasztalatok szerint a nyugdíjterhek növekedési ütemének lassítása érdekében bevett eszköz a nyugdíjkorhatár emelése. Természetesen van mód korábbi nyugdíjba vonulásra alacsonyabb összegű ellátás fejében.
A társadalombiztosítási típusú rendszerek, ahol alapvetően a folyó befizetésekből történik a folyó kiadások fedezése, kemény előírásokat tartalmaznak az időre (nyugdíjkorhatár, szolgálati idő hossza) és a keresetek beszámítási módjára és mértékére. E paraméterek hosszabb távra történő rögzítése teszi lehetővé a matematikai-statisztikai módszerekkel történő társadalmi színtű nyugdíjteher-előrejelzést. Amennyiben túl nagy az egyének szabadsága nyugdíjba vonulási döntéseik meghozatalában, vagy a nyugdíjrendszert megterhelik más társadalmi problémák kezelésével (mint Magyarországon, ahol a munkanélküliség amúgy is magas mértékének további emelkedését a tömeges rokkantnyugdíjazással "oldották meg" a 90-es évek első felében), a várható nyugdíjkiadások becslése bizonytalanná válik. Az ellátások fedezetének előteremtésében a gazdaság jövedelemtermelő és foglalkoztatási képessége legalább akkora szerepet játszik, ha nem nagyobbat, mint a korösszetétel.
A nyugdíjrendszer ismételt jelentős átalakításáról napvilágra került töredékes információk alapján meggondolatlanság véleményt formálni, mert az ördög most is a részletekben van, de néhány disszonáns momentumra érdemes odafigyelni. A társadalombiztosítási rendszer magánbiztosításivá válna, mindenki annyira számíthat, amennyit befizetett (hozammal növelve vagy sem, egyelőre nem világos), s elég tág határok között maga döntheti el, mikor vonul nyugdíjba (korhatár eltörlése).
Azok a matematikai-statisztikai összefüggések, melyek egy közösségi kockázatvállalás során kielégítően jelzik előre a nyugdíjszükségletet, egyéni szinten értelmezhetetlenek. Senki nem kap levelet születésekor halála időpontjáról, így egyéni szinten dönteni arról, hogy mikor érdemes megkezdeni a felhalmozódott nyugdíj felélését, hogy az elégséges maradjon az élet végéig, szerencsejátékkal egyenértékű azok számára, akiknek ez az öregkori megélhetés alapvető formája.
Az elképzelés szerint a rendszerből fokozatosan kiirtódna minden szolidaritási elem, nem teremtődne forrás az alacsony nyugdíjak karbantartására, viszont jelentősen differenciálná a nyugdíjak összegét, így egyértelműen kedvezne a magas keresetű, hosszú munkaviszonnyal rendelkezőknek. Ezzel szemben a szegényebb rétegek időskori megélhetését ellehetetlenítené, ellenérdekeltséget teremtene a nők számára a nagycsalád vállalásában. Nem ismerné el a társadalom a különösen nagy igénybevételt kívánó munkaterületek nyugdíjkorhatár-kedvezményét sem. Rosszul jár, aki hosszú ideig tanul nappali tagozaton, vagy sokat volt beteg élete folyamán. Végül is a nyugdíjrendszer erőteljesen preferálná azokat a rétegeket, amelyek időskori megélhetésének nagy valószínűséggel nem a nyugdíj az egyetlen fedezete, viszont a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek leszakadását tovább erősítené.
A tervezet szerint a jelenlegi szolidaritási-szociális elemeket (árvaellátás, özvegyi, rokkantsági nyugdíj) nem nyugdíjjárulékból finanszíroznák, hanem más forrásból, szociális ellátásként. Felvetődik a kérdés, hogy miként kezelendő a több évtized munkája után megrokkant vagy elhalálozott személy felhalmozódott nyugdíjjáruléka, miért szociális ellátás a részben ennek a terhére folyósított ellátás.
A nyugdíjrendszer ismételt változtatása iránti kormányzati igény szervesen illik a centralizációs törekvések sorába. A magánnyugdíjpénztáraknál rövid idő alatt is tetemes vagyon halmozódott fel, az e fölötti diszponálás megszerzése egyaránt jelentené az állami pozíció erősödését a magánszférával és a lakossággal szemben. Az állami rendszerbe visszatérők felhalmozott nyugdíjjárulék-befizetését a hozamokkal növelten kell visszaadni. A biztosítási alapú támogatással szemben a szociális juttatás alkalmazása az állampolgárok kiszolgáltatottságát növeli az aktuális politikai érdekeknek megfelelően.
A nyugdíjasok érdekérvényesítési képessége az átlagosnál is gyengébb, nem jelentik a társadalom konfliktusképes csoportját, a 90-es évtizedben is jelentős veszteségeket szenvedtek el az ellátások reálértékének jelentős visszaesése, a törvényben előírt nyugdíjemelési kötelezettségek elmaradása miatt. A tervezett változtatások a nyugdíjasok túlnyomó többségét kitevő rossz és átlagos ellátásúak számára sem tartogat jobb perspektívát.
A nyugdíjrendszerben 1998-tól bevezetett reformintézkedések több hasznot eredményeztek. A változások hosszú távon az időskori ellátást hárompillérűvé tették. Még jó ideig a társadalombiztosítási nyugdíj a legfontosabb tartópillér, amely a szolgálati idő hosszától és a valorizált életkereset nagyságától függ. Ezt egészíti ki az önkéntes nyugdíjpénztári takarékoskodás, melybe mind a munkáltató, mind a munkavállaló, illetve más támogató is eszközölhet befizetéseket. E befizetésekhez számos kedvezmény tapadt, melyek bizonyos szűkítésére került sor 2000-től. A harmadik elem a magánnyugdíjpénztárak kialakítása, melynek anyagi fedezetét a dolgozó által fizetett társadalombiztosítási járulék egy részének átengedése biztosítja.
A hosszú előkészületek után útjára bocsátott új konstrukció az érintett népesség körében az előzeteses várakozásoknál lényegesen nagyobb sikert aratott, a tagok száma rendkívül gyorsan emelkedett. A magánnyugdíjpénztárakba azok számára volt értelme belépni, akiknek legalább 15 évük volt hátra a nyugdíjkorhatár eléréséig, tehát az idősebb foglalkoztatottak eleve kimaradtak a rendszerből. Az így leszűkült körnek durván a fele átlépett a magánnyugdíjpénztárakba, s ezt egészítették ki a pályakezdők, együttesen több mint kétmillió embert érint eme új intézmény további sorsa. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe való visszalépés lehetőségével nagyon kevesen éltek, annak ellenére, hogy a kormányzat nem tett eleget törvényi kötelezettségének, miszerint emelnie kellett volna a magánnyugdíjpénztárakba átutalandó hányad kulcsát.
A GKI Gazdaságkutató Rt. és más kutatók is vizsgálták az érintett lakosság véleményét a magánnyugdíjpénztárakról. Ezekből kiderült, hogy két motívum köré csoportosulnak az értéket képező előnyök. Az egyik a személyre szólóan vezetett számla, amelyből mindenki számára világos, hogy mennyi a befizetés és annak személyre szóló hozama, továbbá megvan legalább a szabadság illúziója, lehet pénztárat változtatni, ha valamivel elégedetlen az ügyfél.
A másik, igen érzékenynek bizonyuló pont az örökölhetőség volt. A tagok túlnyomó többsége számára igen vonzó, hogy családja örökölheti a megtakarítást, ha ő elhalálozik. A magyar lakosság átlagos életkora alig magasabb a fokozatosan elérni tervezett 62 éves nyugdíjkorhatárnál, különösen közeli a két érték a férfiak esetében. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer is folyósít a biztosított halála esetén árvaellátást, özvegyi nyugdíjat, de ez vagy csak bizonyos része az elhunyt nyugdíjának, vagy nem is függ attól.
A magánnyugdíjpénztárak létrehozása nem vont el több forrást a társadalombiztosítási nyugdíjrendszertől, mint amennyit előzetesen prognosztizáltak a szakértők, ez részben az elmaradt járulékkulcs-emelésnek köszönhető. A magánnyugdíjpénztárak a tőkefelhalmozás éveit élik, szolgáltatniuk alig kell, a foglalkoztatottak hozzájuk fűzött reményeinek tömeges igazolódása csak több mint tíz év múlva esedékes, de már ma is általános az az álláspont, hogy a több lábon állásból feltehetőleg csak nyerni lehet.
A szerző a GKI Rt. kutatásvezetője