Keksz, steksz és jövő

Az utóbbi hetekben-napokban valóságos csata kezd kibontakozni a győri kekszgyár tervezett bezárása körül. Az eset apropóként adódik a globalizációval, a külföldi tőkével kapcsolatos ellenérzések hangoztatásához, az állami beavatkozás szükségességének deklarálásához. Az ilyen típusú állami szerepvállalás ugyan nem igazán piackonform, pláne egy piacgazdaság kiépítésén fáradozó ország esetében, de az uralkodó kormányzati vélekedéstől ez a hozzáállás mintha nem is lenne idegen. Erre utal a kormányzat határozott fellépése; a Gazdasági Minisztérium gyorsan vizsgálóbizottságot állított fel, a kormány pedig "minden eszközt" felhasznál a tervezett bezárás megakadályozására.
Amennyire érthető a közvetlenül érintettek felháborodása és ellenkezése, annyira meglepő a kormányzat határozottsága, hiszen mindenkinél jobban kell tudnia, hogy az a bizonyos "minden eszköz", amit a bezárás ellen fel kíván használni, jószerivel nem több és nem is hatásosabb a javasasszonyok ráolvasásánál.
A megnyilatkozások sokaságából nem világlik ki egyértelműen, hogy a győri gyár esetleges bezárása kapcsán a piacgazdaságban szinte mindennapos racionalizálásról van-e szó, vagy bizonyos állami támogatás ellenében, esetleg a privatizáció kapcsán vállalt foglalkoztatási kötelezettség felrúgásáról.
Miután ez utóbbi szerződések nem nyilvánosak, a felek pedig általában másképpen értelmezik a szerződésből adódó kötelezettségeket, így kívülállóként a helyzet megítélése meglehetősen reménytelen. De a piacgazdaság intézményei között működik a vitás kérdések eldöntésére hivatott szerv, a bíróság. Amennyiben a szerződés korrekt, a vállalt kötelezettségtől való indokolatlan elállás szankcionálható, ha pedig a hazai fél a szerződés megfogalmazásánál nem kellő körültekintéssel jár el, akkor nem a globalizációt kellene szidnia, hanem a felkészületlenségét.
Valószínűleg azonban nem erről van szó, hiszen a privatizációs szerződések legtöbbje tartalmazott foglalkoztatási kötelezettségeket, és aligha hiszem, hogy a mostani győri eset lenne az első és egyetlen, ahol a privatizációs szerződésben vállalt kötelezettség megszegéséről lenne szó.
Azt gondolom azonban, függetlenül attól, hogy egyszerű, mindennapos racionalizáláshoz vagy privatizációhoz, esetleg állami támogatáshoz kapcsolható ügyről van szó, a köznapi kérdés mégiscsak úgy merül fel, a tulajdonos bezárhatja-e a gyárat és megszüntetheti-e 700 ember munkahelyét? Az esetnek különleges ízt ad, hogy egy olyan gyárról van szó, amely a város, a térség történelmi hagyományaihoz erősen kötődik.
Megértve és elfogadva a helyi szervek tiltakozását, de különösen az érintett 700 ember keserűségét és bizonytalanságokkal teli útkeresését, az esetet mégsem szerencsés a nemzetközi tőke mesterkedésének, szívtelenségének, különösen pedig Magyarország elleni támadásának tekinteni. Ez utóbbi annál is inkább valószínűtlen, hiszen az érintett cég anyaországában is hasonló problémákat és indulatokat gerjesztenek a tervezett bezárások.
Eltekintve a pontosan nem ismert speciális körülményektől, alighanem a piaci verseny, a versenyképesség mindennapos negatív következményeiről van itt szó. A piacgazdaság lételemét adó verseny nemcsak győzteseket, hanem egyidejűleg szükségszerűen veszteseket is kitermel, függetlenül a történelmi hagyományoktól, az érintetteknek az adott munkahellyel kapcsolatos érzelmi kötődésétől. A soha fel nem oldható társadalmi probléma abban van, hogy míg általánosságban egyetértünk a piacgazdasággal és annak szelektív hatásaival, a piac működésének kedvezőtlen hatásait közvetlenül elszenvedők soha sem fogadják el annak szükségességét, elkerülhetetlenségét. Nem magyar sajátosságról van tehát itt szó, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, hogy a több száz éves piacgazdaság körülményei között is léteznek hasonló események.
Ha abból indulunk ki -- és ez közel áll a valósághoz --, hogy a multinacionális cégek profitérzékenysége az általános tőkeérdekeltségnél is erőteljesebb, akkor csupán ilyen-amolyan nem gazdasági megfontolások alapján -- saját gazdasági érdekeik ellenére -- valószínűleg egyetlen gyár leállítására sem vállalkoznak. Az persze elképzelhető, hogy a jelenleg még jövedelmező tevékenység megszüntetésére sor kerül, részben mert máshol még eredményesebben működtethető, részben mert hosszabb távon a versenyképesség fenntartása bizonytalanná, vagy gazdaságtalanná válik.
Abból kell kiindulni, hogy a nemzetközi cég széles piaci ismeretei alapján valószínűleg helyesen mérte fel a jövőbeli várható piaci igényeket és az ahhoz szükséges termelői kapacitásokat. Az persze nem biztos, hogy helyesen vette számba az összes lehetséges tényezőt, ez a döntés kockázata; pestiesen szólva ez már az ő baja. Ebben az esetben tehát a kormányzat egy hosszabb távra racionálisnak mondható üzleti döntés érvényesítését akarja megakadályozni. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a kormányzatnak milyen megfellebbezhetetlen ismeretei vannak a kekszpiac jövőbeli alakulását illetően, amely alapján képes jobban megítélni egy gazdasági döntés távlatos helyességét, mint az adott vállalkozás.
Értem én persze a kormányzat érzékenységét, hiszen a foglalkoztatási szint fenntartása, sőt erősítése elsőrendű politikai érdek, amely a választások közeledtével még fel is értékelődik. A kormányzat keménykedése a multikkal szemben bizonyára még helyeslésre is talál a szélesebb közvéleményben. Ezek a rövid távú, elsősorban politikai töltésű szempontok azonban szemben állnak a magyar gazdaság hosszabb távú érdekeivel.
Erősíteni kellene ugyanis a magasan képzett, kreatív, tudományigényes tevékenységeket a hazai gazdaságban, különösen pedig az iparban. Ebből a szempontból a tervezett leállítás a gyorsan fejlődő, képzett munkaerőben napjainkban is hiányt mutató győri körzetben esetleg a kívánatos struktúra irányába történő elmozdulás lehetőségét hordozza. Tehát inkább az lenne a szerencsésebb, ha a kormányzat nem a gyárleállítás ellen küzdene "minden eszközzel", hanem például felmérné a térség munkaerő-piaci helyzetét, és sürgős képzési, átképzési programokkal segítené az elhelyezkedés szempontjából nehézségekkel küzdőket. Az átmeneti feszültségeket tehát nem lehet elkerülni, de az aktív foglalkoztatáspolitika eszközeivel enyhíteni lehetne a szociális feszültségeket. A dinamikusan fejlődő városban, térségben egy ilyen állami szerepvállalás igen hatékony lehet. A problémát kezelni képes állami hozzáállás, azon túl, hogy az érthető társadalmi feszültségeket viszonylag gyorsan enyhítené, azzal a hosszabb távú előnnyel is járna, hogy az adott térségben a munkerő még magasabb szakképzettségi szintre jutna, erősödne a korszerű és versenyképes tevékenységek szerepe, csökkenne a döntően az alacsony munkabérre épülő iparágak súlya, és talán rövid időn belül a bérjövedelmek is magasabb szintre emelkednének. Ez a fejlődés, szerkezetátalakulás természetes folyamata, amelyben a megrázkódtatás nem kerülhető el ugyan, de az érintettek az állami szerepvállalásra támaszkodva viszonylag gyorsan eredménnyel lesznek túl a nehézségeken.
Persze kívülállóként, a részletek ismerete nélkül nem kívánok állást foglalni a győri kekszgyártás esetleges leállításának indokoltsága kérdésében, ez alighanem a tulajdonos szuverén joga. Inkább arra kívántam rámutatni, hogy az érintettek és a szélesebb közvélemény érthető rosszallását, ellenállását talán nem erősíteni kellene sehova sem vezető, semmit sem jelentő "minden eszközzel". Eredményesebb lenne mind a szociális feszültségek, mind a gazdasági problémák megoldása szempontjából, ha a tulajdont képviselő vállalkozói réteggel folyamatos párbeszédben, a problémák felvetődését megelőzően lehetne egyrészt kölcsönösen előnyös megegyezésre jutni, másrészt -- és főképpen -- felkészülni a piacgazdaságban elkerülhetetlenül jelentkező konfliktusok hatékony kezelésére.
A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. ügyvezető igazgatója