EU-bővítés: szolidaritási cserebere

"Ha Németország szolidaritást fog kérni a tagtársaktól a munkaerő szabad áramlását szabályozó joganyag kezelésekor a csatlakozási tárgyalások során, akkor ezt meg kell majd adnunk neki" -- jegyezte meg az egyik befolyásos tagország magas beosztású diplomatája a napokban. Érdekes mozzanatra hívva fel a figyelmet a különböző közösségi alkuk kihordását kísérő folyamatokban, s egyúttal még inkább érthetőbbé téve azt az eltökéltséget is, amellyel a spanyol diplomácia vezetője legutóbb a hét végi nyköpingi miniszteri találkozón erősítette meg országa "szolidaritásigényét" a regionális politikai fejezet kapcsán.
A "szolidaritáskérés" intézménye amúgy nem témája a csatlakozási tárgyalásoknak, mivel nem része az írott acquisnak sem. Politikai közmegegyezés áll a hátterében, amely még a hatvanas évek elején a Franciaországgal zajlott agrárvita lezárását jelentő "luxemburgi kompromisszumig" vezet vissza, s amely hallgatólagos szokásjoggá tette, hogy ha egy tagállam alapvető nemzeti érdekre hivatkozva a többiek támogatását kéri valamely ügyben, akkor az válthat ki vitát vagy értetlenkedést, de következetes fenntartása esetén a kérést végül illik teljesíteni. (A nem túl távoli múlt egyik sokat emlegetett példája is Párizshoz kapcsolódik: a kísérleti atomrobbantások 1995-ös felújításához. Amellyel igazán sok tagország nem értett egyet, de amikor maga a francia köztársasági elnök kért szolidaritást a többiektől, ha lelkesedést nem is, de hallgatólagos támogatást végül sikerült elérnie.)
"Minden tagország számíthat arra, hogy a többiek mögé állnak majd, ha igazán komoly problémát jelent neki egy adott ügy" -- foglalta össze az íratlan eljárás lényegét Peter Ludlow, az Európai Politikai Tanulmányok Központjának alapító igazgatója. Van azonban két fontos feltétel: az egyik, hogy az adott ország ne túl gyakran nyúljon ehhez a végső eszközhöz. A másik, hogy fordított esetben ő is legyen kész megadni ugyanezt a segítséget. "Segítünk neked, ha utána te is segítesz nekünk" -- jellemezte a mögöttes filozófiát Ludlow.
A dolog tehát nagyon is komoly következménnyel jár: a formálisan is "szolidaritásra" hivatkozó kérésre válaszul tanúsított támogatás ugyanis egyúttal politikai hitelnyújtást is jelent, amit utóbb aztán külön-külön illik vissza is fizetni. A mostani csatlakozási tárgyalások patikamérlegén voltaképpen hasonló adok-kapok aprólékos kiporciózása -- vagy legalábbis előkészítése -- zajlik egyre inkább immár a nyílt színen is.
A sort a német--osztrák páros nyitotta meg azzal, hogy egyértelművé tették: a közvélemény vonakodása miatt nem tudják felvállalni a leendő keleti-európai tagtársaktól érkező munkaerő korlátlan beengedését piacaikra, és ehhez a többi EU-tag megértését kérték. A jelek szerint nem is eredménytelenül, lévén, hogy egyre gyakrabban hallani -- Romano Prodi bizottsági elnöktől egészen az e téren kifejezetten liberalizáláspárti tagországbeli véleményekig -- olyan megfogalmazást, miszerint "bár alaptalannak tartjuk a felvetést, de ha komoly gondot jelent nekik a kérdés kezelése, akkor arra nekünk is figyelemmel kell lennünk".
A regionális politika kapcsán cserében asztalra tett spanyol "szolidaritásigény" egyfelől voltaképpen csak az ily módon felvett politikai hitel visszaigénylését jelenti. Másfelől azonban ennek "azonnali jellege" legalábbis némi feltűnést is kelt a játszmában. (Madrid dilemmája, hogy ha a bővítés után a mai mechanizmusok változatlanul hagyásával folytatódna az EU regionális politikája, úgy ez a statisztikai átlagok elmozdulása miatt drasztikus átsorolásokat eredményezne az EU-régiók között, radikálisan módosítva a támogatottsági jogosultság megítéltségén, miközben az adott régiók helyzetében nem következne be tényleges változás. Spanyolország mindezekhez képest szorgalmazza a regionális támogatások reálértékének a megőrzését, illetve a jelen fázisban minimum azt, hogy a többi tagország egy gesztusértékű mondat erejéig már a külügyminiszterek következő hivatalos találkozóján fejezzen ki készséget a témában mutatkozó különleges spanyol érzékenység és érdekeltség majdani tiszteletben tartására.)
A spanyol aggodalom a saját logikája szerint akár megalapozott is lehet. Az viszont már -- főként német--osztrák oldalon -- visszatetszést keltett, hogy úgymond "esedékességi ideje előtt" került formális beterjesztésére sor: a joganyagrészt ugyanis csak jövőre tárgyalnák. A játszma innentől kezdve már diplomáciai nyelven, a ki nem mondott, csak érzékeltetett álláspontok törésvonala mentén folyik. Madrid láthatóan abból indul ki, hogy csak akkor kész teljesíteni a munkavállalás korlátozása kapcsán kért szolidaritásigényeket, ha biztosítva látja majdani saját kérésének komolyan vételét is. Minderre válasz az osztrák--német sértődés, amely úgymond méltatlannak tartja -- Nyköpinben a "zsarolás" szó is elhangzott -- a spanyol részről mindebben megmutatkozó, alig leplezett bizalmatlanságot.
Hogy mindez mennyiben és milyen irányba módosítja majd a csatlakozási tárgyalások egészét kísérő belső alkudozások és pozíciókeresési manőverek láncolatát, az még nem világos. Nem lehet például kizárni annak lehetőségét sem, hogy végül hasonló igények bejelentését indíthatja el további tagállamok részéről egyéb témákban is. (Akad elég: az osztrákoknak és a skandináv államoknak érzékeny környezetvédelemtől a jól ismert francia tyúkszemig, a terjedelmes agrárdossziéig.) Ami viszont oda vezethet, hogy az eredetileg csak a tárgyalások végére várt leendő "csomag" számos elemét -- de legalábbis meghatározó tartópilléreiket -- mintegy előre hozva, már most elkezdhetik összerakni.
Végső következményeiben a jelölt országok számára mindez jelenthet jót is, rosszat is. Egy dolgot azonban máris kiválóan -- újból -- demonstrál. Azt az állítást, amit már a csatlakozási tárgyalások első bizottsági főigazgatója, Klaus van der Pas is előszeretettel hangoztatott, hogy ugyanis a tárgyalások oroszlánrésze nem a tagok és jelöltek, hanem a tagállamok között, valamint a tagjelöltek kormányai és belső érdekcsoportjaik között zajlik. Aki tehát el akar igazodni a tárgyalási folyamat menetében és várható alakulásában, annak e két térfélen már-már jobban otthon kell lennie, mint kettőjük találkozóinak pillanatnyi eredményeiben. Szolidaritással vagy a nélkül.