Jegybanki függetlenség, de meddig

Alan Greenspan az Egyesült Államok legnagyobb hatalommal bíró személye -- nyilatkozta tegnap a CNN-nek Robert Reich, a Clinton-adminisztráció volt munkaügyi minisztere. A meglehetősen nyers kijelentést annyiban illik árnyalni, hogy a jegybank szerepét betöltő Fed vezetője nem egy személyben dönt az amerikai gazdaságot és piacokat meghatározó kamatpolitikáról, hanem a nyíltpiaci bizottság elnökeként. Az azonban való igaz, hogy a tavaly negyedik négyéves terminusát megkezdő és immár negyedik amerikai elnök mellett szogáló Greenspan, illetve az általa vezetett intézmény rendkívüli függetlenséget élvez. Az időnként és mostanában ismét megjelenő bírálatok ellenére a most 76. évét taposó bankár általános elismerést vívott ki szakmai hozzáértésével, eltérően például Wim Duisenbergtől, az Európai Központi Bank elnökétől.
A történelmi tapasztalatok alapján a jegybankok függetlensége hozzásegíthet az infláció leszorításához és a kedvező üzleti környezet tartóssá tételéhez, hiszen a kormányoktól eltérően azonnal és kizárólag szakmai alapon tudják befolyásolni a gazdasági folyamatokat. Mi van azonban akkor, ha egy ilyen autonóm intézmény élére olyan személy kerül, aki nem áll feladata magaslatán? Mert bár a legtöbb jegybankelnök elismert szakember, ezt a lehetőséget mégsem lehet kizárni.
Leszek Balcerowicz tavaly nyáron váltott a lengyel pénzügyminiszter éléről a központi bank elnöki posztjára. A lengyel sokkterápia atyja új pozíciójában sem hazudtolta meg önmagát: néhány hónap alatt 10 százalékról 6-ra szorította le az inflációt. De milyen áron? A példátlanul magas, 10 százalékos reálkamat és a tavaly november óta 15 százalékot erősödő zloty irdatlan csapást jelentett a gazdaságra. A GDP az idei első negyedévben mindössze 2 százalékkal bővült éves szinten, szemben az egy évvel korábbi 6 százalékos növekedéssel, miközben a munkanélküliek aránya lassan 16 százalék fölé kúszik.
A lengyel jegybank ámokfutását már az OECD is bírálta, a szejm pedig ma szavaz arról, hogy a felére csökkenti az ottani monetáris tanács tagjainak amúgy valóban magas fizetését. Hogy ez lenne-e a legjobb megoldás a jegybank megregulázására, az erősen vitatható. De akkor mit lehet ilyen esetben tenni? A lengyel jegybanktörvény ugyanis csak akkor teszi lehetővé az elnök visszhívását, ha az tartósan beteg, bűncselekményt követ el, vagy ha a bíróság eltiltja őt állami vezetői poszt betöltésétől.
A parlamenti elfogadásra váró magyar jegybanktörvény a lengyelnél nagyobb teret hagy az elnök felmentésére, mivel a köztársasági elnök ezt akkor is megteheti, ha "neki felróható okból nem tesz eleget megbízatásából eredő feladatainak". Persze ez is eléggé gumiszabálynak tűnik, de hát nehéz azt számszerűsíteni, pontosan milyen makromutatókat kellene teljesíteni a jegybanki feladatok ellátásához. Meg aztán nem is lenne túl elegáns a mandátuma lejárta előtt leváltani a központi bank vezetőjét (bár lemondások benyújtására már nálunk is volt több példa).
Szerencsére a lengyel dilemma -- amire igen nehéz, ha nem lehetetlen bölcs választ találni -- Magyarországon egyelőre nem létezik. Az egy százalék körüli reálkamat igazán nem nevezhető fojtogatónak, az árfolyamsáv szélesítése nyomán felértékelődő forint pedig hozzásegíthet az infláció fokozatos csökkentéséhez, mégpedig a gazdasági növekedés lendületének durva megtörése nélkül. Ráadásul Járai Zsigmond jegybankelnök eddig igencsak óvatosan bánt azzal a megnőtt mozgástérrel, amelyet számára az árfolyamsáv szélesítése hozott a kamatpolitka alakítása terén.
Remélhető, hogy a magyar monetáris vezetésnek a jövőben is sikerül megtalálnia azt az arany középutat, amely stabilitást és kiszámíthatóságot hozott az elmúlt években.