Tudatosuló globalizáció

Miközben Afganisztánban hullanak a bombák, szerte a világban folyik annak számbavétele, hogy hosszabb távon mik lehetnek azok a tartós pluszok és mínuszok, amelyek a szeptember 11-i amerikai terrortámadás, majd annak (például mostani) következményei nyomán idővel kinőhetnek.
Ami a konkrét akciót illeti, EU-oldalon a tagországok és közös hivatalos intézményeik eddig következetesen tartják magukat a két héttel ezelőtti EU-csúcs elvi határozatához, legitimnek és szükségesnek minősítve a megtorló katonai akciót.
Brüsszelben ugyan -- nem hivatalos megnyilvánulásokban -- jó néhányan attól tartanak, hogy árnyékbokszolásba kezd, aki a világ egyik legszegényebb országának számító Afganisztán létesítményeit bombázva akarja kifüstölni a világ másik felét riadalomban tartó terrorizmus gyökereit. De többnyire még ők is úgy vélik, hogy pillanatnyilag más, kézzelfogható lépés nem igazán adódott, a bekalkulált következmény -- a tálib rezsim elszigetelése, netán kiiktatása -- pedig segítheti a fenyegetés fészkének a felszámolását.
Az igazi kérdés azonban minden esetben a későbbiekre vonatkozik. A következő lépésre és a várható további fejleményekre. Amelyek kapcsán az első sokk után egyre több a bizakodó hang is. Közülük is a legtöbbet emlegetett meglátás, hogy a történtek, jóllehet egyfelől mérhetetlenül tragikusak, másfelől viszont hozzásegíthetnek egy új világlátás kialakulásához is. Miként a Financial Times szemleírója megjegyezte a napokban: sokan már elfelejtették, hogy a mára kialakult nemzetközi intézményrendszer, annak részletes együttműködési, együttélési szabályaival, alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó alapvetéseivel a második világháború esztelen rombolásaiból nőtt ki. Valami hasonlóan katartikus megújulás a mostani helyzetből sem elképzelhetetlen.
Szakértők szerint az eszmélés voltaképpen már kezdetét vette -- az antiglobalizációs mozgalmak gyakran brutális megjelenésével egyfelől, illetve a velük szemben többnyire értetlenül állók közös gondolkodásával másfelől. Az már eddig is közhelynek számított, hogy a folyamatosan továbbfejlődő információs forradalomnak köszönhetően lényegében nincsenek többé egyedülálló Robinson-szigetek a világban, a folyamatok kölcsönösen és távolságtól függetlenül hatnak egymásra. A New York-i felhőkarcolók porba hullása aztán arra is sokakat végképp ráébresztett, hogy abszolút védett szigetek sincsenek többé: mindenki egyformán sebezhető lehet.
A reakció pedig általában kétféle: egy harcos kisebbség továbbra is vallja, hogy mindez a sokat emlegetett globalizáció következménye, amelyben a nagyok, az erősek, a meghatározó szereplők reménytelen helyzetbe taszítva "bedarálják" a lokális tényezőket és értékeket, mintegy belehajszolva az utóbbiakat a szélsőség, a fanatizmus táborába. Nem feltétlen mond mindenben ellent, csupán egészen más oldalról közelíti a jelenséget a másik iskola, amelyik úgy véli, hogy a legfőbb tanulság a minden mindennel összefügg, a minden mindenre hatással van, a minden mindenki más szeme előtt (is) zajlik jelenségének a kényszerű felismerése kell hogy legyen. Beleértve ebbe a fokozatosan és ténylegesen is mindezek szellemében való eljárást is. Ezen nézet szerint igenis globális szemléletre van szükség, abban az értelemben, hogy világméretekben is kész és képes is akár egészen távoli érdekeket, értékeket is tudatosítani és figyelembe venni.
Az első hivatalos-félhivatalos EU-reakciók közül sok utal arra, hogy megkezdődött az utóbbi tanulásának a folyamata. A nagypolitikában ennek példája volt, ahogy a terrorizmus ellen csúcsszinten megfogalmazott akcióprogram fontos sarokpontnak tekintette a EU--mediterrán párbeszéd erősítését, és az eddiginél sokkal aktívabb, eredményorientáltabb uniós részvételt a közel-keleti válság rendezésében. Mindeközben az Európai Parlamentben egymást érték azok a felszólalások, amelyek például kezdeményezték, hogy teremtsenek közös fórumot az EP és az iszlám, illetve az arab országok képviselői között az EU-val való kooperáció lehetséges formáinak a megvitatására.
Konkrétan ez a terület persze csak egyetlen szegmens, és alig vitathatóan az aktuálpolitikai események fényében került előtérbe. A szemlélet sokak szerint akkor terjed majd ténylegesen is el, ha hasonlóan empatikus megközelítés lesz meghatározó minden más népekkel, népcsoportokkal, kultúrákkal szemben is, vagy például az olyan kérdések megítélésekor és kezelésekor, mint amilyen a légkör felmelegedése ellen fellépni kívánó kiotói jegyzőkönyv elfogadása és végrehajtása. Ám sokan akadnak -- és ez volt számos nyugati lapvélemény következtetése is --, akik szerint a nyugati demokráciák a terrortámadások kapcsán megélt sokk révén egyúttal a sorsközösségbe és a tágabb környezetben és összefüggésekben gondolkodásba az eddigieknél jelentősebb mértékben beleszokhatnak. De legalábbis rákényszerülhetnek elismerésére.
Történhet mindez akkor, amikor az utóbbi hónapok-évek egyik visszatérő aggálya -- mellesleg éppen az EU-integráció jövője kapcsán is -- az volt, hogy a világ gazdasági-ipari centrumát alkotó amerikai és európai demokráciák körében terjed az önzés, a befelé fordulás, csökken az áldozatvállalás és például -- az EU-esetében -- a szuverenitásmegosztás iránti hajlandóság. Meglehet, eltúlzott optimizmussal, de sokan vallják, hogy a most történtek ezt a fajta, jóléten és sebezhetetlenséghiten alapuló, talán túlzott magabiztosságot -- s vele például a fontosabb folyamatok esetleges "újranacionalizálásának" a szándékát is -- valahol előnyösen befolyásolhatják, az összfolyamatok szempontjából kedvezőbb (inkább közösségi) irányokba terelhetik. Növekvő esélyt adva annak is, hogy nem csak tetszetős, ám fokozatosan kiürülő kerete, de továbbra is konkrétumokban megnyilvánuló értelme és tartalma is lehet mindannak, amit EU-integrációként a leendő új tagországok találhatnak, ha majd az évtized közepén maguk is szerves részeivé válhatnak fő folyamatának.